Dávid Teréz: Ifjúságból elégtelen, Időzített boldogság

Időzített boldogság

— És körülnéztél? — Hát... — Tudsz valami jobbat? Haza akarsz menni? Gyurika nem válaszolt, végigsimította homlokát, és kiment az erkélyre. Mikor végérvényesen felébredtem, a fürdőszobában csobogott a víz. Gyurika a rekamién feküdt, olvasott. — Hány óra, Gyurika? Megnézte a karóráját. — Fél nyolc. — Jani bácsi van a fürdőszobában? — Igen. — Te már mosakodtál? — Még nem. Szólt a telefon. Nina kérdezte, mikor jöhetnek a gyerekért. Azt válaszoltam, hogy felhívom a munkahelyemet, és amennyiben átveszi tőlem valaki a szolgálatot, akkor rendelkezhetnek az időmmel. A beszélgetésre Jani is előjött. A villanyborotva zsinórját maga után húzta. — Mi történik nálunk tulajdonképpen? — Semmi! Semmi különös ... semmi új! — Nem beszélhettem a gyerek előtt, meg aztán hová lett belőlem a tegnapi mondanivaló? Elsekélyesedett, nem volt érdekes, Gyurika bánata beleolvadt Jani örömébe. Hívtam az igazgatómat, s bejelentettem, hogy rosszul érzem magam, Így is volt... Kutyául voltam. Szemem égett, a gyomrom kavargott, a fejem sajgott, alig vonszoltam a tagjaimat, a szívem fájt. Ügy szenvedtem, mint ama rosszul sikerült felvételi vizsga után, csak időközben megedződtem, megkeményedtem, megszoktam, hogy az élet olyan, amilyen, és hogy vannak, akiknek mindenért harcolniuk kell, és vannak — Csirik! Miután Jani befejezte a borotválkozást, megállt mellettem: — Mi bújt beléd? — Semmi. Igazán semmi... Gyurikához fordultam, és megkértem, hívja fel az anyukáját, hogy jöhetnek. — És ha apu veszi fel a kagylót? 312