Dávid Teréz: Ifjúságból elégtelen, Időzített boldogság

Időzített boldogság

— Neki is azt mondd. — Igazán? Gyurika kelletlenül tárcsázott, én Janihoz fordultam: — Itthon maradhatnál. Nagyon idegesen reagált. — Megmondtam, hogy nekem kell elmennem. Még az éjjel megmondtam! Már késtem is fél órát... — Szóval mész?! — Mi az hogy megyek? Rohanok! Négy napra. Nem vagy képes megérteni? Szolgálat! Gyáravatás! És elrohant. Mintha Gyurika csak erre várt volna. — Hát akkor én is megyek — állt elém. — Hová? — Haza ... — felelte bizonytalanul. — Nem mész sehova. Megvárod apádat és anyádat. — Idejönnek? — Hallottad. — Apu is? — Ö is. — Muszáj megvárnom őket? — Azt hiszem, helyes volna. Nem gondolod? Hátat fordított, lehuppant a fotelba, morgott valamit az orra alatt, nem értettem, mit, kértem, ismételje meg. Sokáig kellett noszogatnom, míg végül meglehetősen szemtelenül, egyben izgatottan kiáltotta: — Minek jönnek ide? Mit akarnak velem csinálni? — Mit akarnának? Semmit! Beszélgetni akarnak veled. — Ismerem már a beszélgetésüket — morogta gondterhesen, kiment az erkélyre, és sokáig bámult bele a szabadságba. — Elment! — jelentette be kis idő múltán teljesen feleslegesen Jani távozását. Enélkül is észrevettem. Azután elém állt, és megkérdezte, hogy igazán kerestük-e őt, amikor elveszett. — Becsszóra, anyuval meg öregmamával mindenütt kerestünk. Bíróéknál is voltunk, illetve akartunk hozzájuk 313