Dávid Teréz: Ifjúságból elégtelen, Időzített boldogság
Időzített boldogság
Amíg én ilyen gondolatokkal foglalkoztam, Nina is mondta a magáét. — Fel kellene robbantani, törvénnyel kellene betiltani a család intézményét. Lombikban kellene előállítani az utánpótlást. Férjhez megyünk, szülünk néhány gyereket, aztán azt hisszük, hogy mindent elértünk, holott nem értünk el semmivel sem többet, mint az őseink... Ha elképzelem, és lehetetlen el nem képzelnem, hogy a világ milyen óriási és mennyi szépséggel van teli, és abból milyen kevés jut nekem... ha eltűnődöm ilyesmin, feltétlenül ráeszmélek arra, hogy aminek a nevében tülekszünk, abból tulajdonképpen nem kapunk semmit. Mintha nem is értünk történne minden, hanem ellenünk. Felőlem elsüllyedhetne... — Sohasem derült ki, hogy mi süllyedhetne el Nina felől, mert tekintete az órára esett: — Istenem, már fél kilenc! — kiáltotta. — Hol lehet? A mozinak régen vége... Valóban fél kilenc volt, a telefonban is leellenőriztem az időt, a lakásomat is felcsengettem. (Jani nem jelentkezett.) — Most mitévők legyünk? — kérdezte Nina. Mi történhetett Janival? — kérdeztem én magamtól. Nina megint hívta az urát, még mindig nem volt a munkahelyén. Tanácstalanul meredtünk egymásra. — Gyerünk el Bíróékhoz — határozott végre. — Lent van a kocsi. — Telefonálni nem lehet? — Nines telefonjuk, tulajdonképpen nem is tudom pontosan, hol laknak... de majd megtaláljuk őket. Gyere! — És ha közben megjön a gyerek? — Van kulcsa. Igaz, kapukulcsa nincs — Nina szeme felvillant. — Látod, erre nem gondoltam. Lehet, hogy a kapu már zárva van. — Hogy ez nem jutott eszembe! Jaj, csak hazajönne, mielőtt megjön az apja! Annak is régen itthon kellene lennie, de hát ő... — Nina legyintett. — Na mindegy! Lemegyek a kapuhoz. Gyurika nem volt a kapunál. Nina halottfehéren jött vissza. Beszélni nem tudott, resziketett, adtam neki egy 291