Dávid Teréz: Ifjúságból elégtelen, Időzített boldogság

Időzített boldogság

pohár vizet, aztán gyorsan kibújt a kisestélyiből, és utcai ruhát vett föl. — Istenem, csak most az egyszer megkerüljön — suttogta. — Kigondolok valamit, így nem mehet tovább, más állás után nézek, vagy tudom is én, mit csinálok... hiszen ha ez a mi együttlétünk nem volna olyan labilis... Tudod, sokszor úgy érzem, hogy Gyuri gyűlöl engem. .. De hát miért? Mert modellt állok? Valamit kell csinálnom. A tanulást miatta hagytam abba. Azután, mikor az a szerencsétlenség történt, nem volt más gondolatom, csak a gyerek, ráadásul az önvád, pedig anyám a megmondhatója, nem én voltam az oka. Na persze, anyám, szegény, neki is eleget köszönhetek, az első perctől kezdve nem szívlelhette Gyurit. Talán, ha nem mérgesedik el köztük annyira a viszony, akkor Gyuri nem megy külföldre... Vagy ha lett volna lakásunk, nem lettünk volna az öregekre utalva. Pokoli helyzet. Amikor hazajött, akkor változott meg minden, akkor kezdett lenézni, semmi se volt jó, amit csináltam, semmi sem volt helyénvaló, amit mondtam. Odakint felszedett valakit vagy valamit, amiből én kimaradtam. Még a kölnim szaga sem volt megfelelő, pedig ő küldte. Dühös voltam. A képébe vágtam, hogy nekem is volt valakim, kvittek vagyunk. Ezt azóta sem tudja megbocsátani. — És volt valakid? — Amíg kint volt, nem volt senkim. Ügy éltem, mint egy apáca. Prágában kezdődött, amíg Gyurira vártam, magam sem tudom, hogyan estem bele! Holott lett volna alkalom idehaza elég, Ő kezelte a gyereket. De akkoriban én még nagyon komolyan vettem mindent, az anyaságot, magamat ... És akkor még szerettem Gyurit. — És őt szereted? — Kicsodát? — Akivel jársz. Az orvost. — Már nem járok vele. — Vagy úgy! — Elmúlt. Hirtelen, ahogy jött. Most a fényképészünkkel haveroskodom. Megfelel... Gyurival olyan langyosan megy 292