Dávid Teréz: Ifjúságból elégtelen, Időzített boldogság

Időzített boldogság

rapást a nagyi süteményéből. Kinyitottam a bánszekrényt, számhoz emeltem a kecskeméti barackot, húztam egy nagyot, nagyobbat, mint amilyen szusszal rendelkeztem, mire köhögés fogott el. Ügy kell nekem, róttam meg magam az illetlenségért, diplomás pszichológus létemre üvegből kortyolgatok. Ha ezt látná valaki! De hát ez már ilyen nap volt, minden a feje tetejére állt, ha pedig ilyen volt a nap, teljesen mindegy, hányszor követek el illetlenséget. Másodszor is számhoz akartam emelni az üveget, amikor megszólalt a telefon. Ez Jani! — rikkantottam lelkem legmélyén, és már nem voltam sem éhes, sem szomjas, már csak dühös voltam, de nagyon. Nem Jani volt. Nina kereste a fiát. — Cuncimókus, nálad van a gyerekem? — csicseregte fejhangon. Ninának voltak ilyen természetellenes hangjai, olyankor alkalmazta, amikor nagyon kedves akart lenni valakihez, akit egyébként utált, de szüksége volt az illetőre. Ezek közé tartoztam én is. Vehettem volna a lapot, én sem rajongok túlságosan Nináért, de a helyzetre való tekintettel fegyelmeztem magam. — Nálam? A gyereked? Miért volna nálam? A mellébeszélésre időnyerés miatt volt szükségem. Abban reménykedtem, hogy közben eszembe jut valamilyen okos és tapintatos hazugság, amire a következő negyedórában előreláthatólag szükségem lesz. — Nem mondta senki — hangzott a válasz —, kitaláltam magamtól, mihelyt megláttam a tasakodat a fotelban. S benne a májat... illetve előbb a véres foltot vettem észre a huzaton. Nem azért mondom... csak éppen megemlítem ... Akármilyen gúnyosan mondta, ez alkalommal nagyon megfelelt nekem a stílusa. Amíg ő beszélt, volt időm gondolkodni. Legalább Jani volna mellettem, ő többnyire megőrzi nyugalmát. Egy bizonyos: az öregasszonyt nem áztathatom el. Ami megtörtént, az megtörtént, ami elhangzott, az elhangzott, semmit nem lehet visszaszívni, arra kell törekedni, hogy minél előbb visszaállítsuk a régi rendet (illetve a régi rendetlenséget), csak Nina ne beszélne annyit, 288