Dávid Teréz: Ifjúságból elégtelen, Időzített boldogság

Időzített boldogság

hallatszott, azután az is megszűnt. A csend mintha serkentő hatással lett volna agyműködésünkre. Előbb én tértem magamhoz, majd az öregasszony. — Utánamegyek — mondtam. A néni is engedett merevségéből. — Menjen ... menjen — suttogta. Én sem használtam a liftet. Ezen a kevésbé lényeges dolgon később sokat gondolkodtam, végül úgy magyaráztam, hogy bizonyos eseményekre az ember fizikailag hamarabb reagál, mint szellemileg. Az ösztönei gyorsabban dolgoznak, mint a tudata. Bizonyára csak fokozta volna bennem a feszültséget a felvonóra való várakozás, mozognom kellett, Odalent azután megállapíthattam, hogy — elkéstem. Gyurika nem volt sehol. Háromszor körüljártam az épületet. A toronyház parkosított kis tér közepén emelkedett, mintegy kétszáz lépésnyire egy hasonló magas ház, a közelben sem fa, sem bokor. A fiút mintha a föld nyelte volna el. Míg én nézelődtem, leérkezett öregmama is, magával hozta a bevásárlótáskáját, amiből arra következtettem, hogy nem szándékozik visszatérni a lakásba. Nem kérdezett semmit, megállt mellettem, én se szóltam hozzá, hol egymásra néztünk, hol a környéket kutattuk tanácstalanul és kissé reménytelenül. — Hová tűnhetett? — Rettenetes, rettenetes — suttogta a néni inkább csak önmagának. Persze, ezt sokféleképpen lehetett értelmezni. Rettenetes, milyen haszontalan ez a gyerek.. . Rettenetes helyzet... (Mit fogok mondani a szülőknek?) Rettenetes, hogy én mennyit fecsegek... Rettenetes, hogy azok hogyan élnek ... Rettenetes, miiként nevelik a mai ifjúságot... Rettenetes ... rettenetes ... Tűnődésemből nagyi riasztott fel. — Most mitévők legyünk? — kérdezte halkan, de a mondat végére elhelyezett kérdőjel megsokszorozódott a tekintetében. Menjek el hozzájuk, és kérjek bocsánatot? Menjek el inkább gyónni? Imádkozzam Szent Antalhoz, vagy egyszerűen tagadjam le az egészet? Ilyen gondolatokról árulkodott öregmama tekintete, végül tanácstalanságában na286