Dávid Teréz: Ifjúságból elégtelen, Időzített boldogság

Időzített boldogság

Gyurika rám néz, láthatólag gondolkodik azon, hogy mi lehet ajánlatomban a kelepce, hogyan kívánom őt „átejteni". De azért jön. — És ha megkérdik otthon, hogy imi történt velem? — érdeklődik tovább gondterhelten. — Mit mondunk? — Még nem törtem rajta a fejem — térek ki az egyenes válasz elől. — Ezt még meg kell fontolni. — Mondjuk azt, hogy elestem — segít Gyurika. — Nem lehet — válaszoltam. — Nem lehet, mert én nem szoktam hazudni. — Akkor meg mit mondunk? — Egyelőre megesszük a fagylaltot, lehet, hogy közben eszünkbe jut valami. Beszélgetés közben... Gyurika ezt már ismeri. Prédikálni kezdek majd, mint a felnőttek általában, példákat hozok fel haszontalan gyerekekről, eszébe juttatom, hová vezet az út, amelyiken elindult ... Elhatározza magában, hogy javulást ígér, úgy tesz, mintha szánná-bánná tettét. Általában így szokott cselekedni. Kipróbált és többnyire eredményes módszer. Én is tudom ezt, épp azért töröm a fejem, hogyan lehetne most mégis másképpen csinálni. Űgy, hogy valóban legyen eredménye! Bemegyünk a kávéházba, rendbe hozom Gyurikát — ez úgy-ahogy sikerül, csupán a kék foltot nem lehet eltüntetni a szeme alól, meg a karcolást a homlokáról —, azután megrendeljük a fagylaltot. Azaz csak én, Gyurika gyanakodva figyel, résen áll, még mindig nem hisz a személyébe helyezett bizalmam őszinteségében. Tart attól, hogy túljárok az eszén. Igaza van, ezt szeretném. Csakhogy Gyurika eszén nem könnyű túljárni. Akkor nyugszik meg kissé, amikor már előtte a hideg csemege pohárban, ostyával, tejszínhabbal. Mohón nekiesik, figyelmeztetnem kell, ne olyan mohón, mert megfájdul a torka. Ekkor már láthatólag kibékült a helyzetével. Volt ő már kutyábbul is. — Tulajdonképpen hogyan képzeled el az életedet? — kezdek tapintatosan az átneveléséhez. Már sokszor kérdezihették ezt Gyurikától, mert nem késik a felelettel. 277