Dávid Teréz: Ifjúságból elégtelen, Időzített boldogság

Időzített boldogság

a megtorló kéz erősebb, a fiú képét jobbról-balról érik a pofonok. Üvöltés, sajnálkozás, szitkozódás keveredik a levegőben. Némelyek a szülőket emlegetik, akik így nevelik a gyereküket. A mai gyerekeket nem lehet nevelni, hangzik az ellenvélemény. — Ügy bizony, elvették tőlük a hitet, mitől tartson szegény srác, ha már az Istentől sem félhet? A srácnak, akitől „elvették a hitet", megered az orra vére. Az igazságosztogató zöldségárus kissé megszeppen. Neki is van otthon gyereke. Ellódítja magától a fiút, de mintha enyhülne a dühe, a lódítás nem elég lendületes, a fiú pontosan az én karjaimba esik. Ekkor ismerem fel Gyurikát, vagy ahogy otthon becézik, „pici Gyurit". Ö is megismer, tekintete egy pillanatra felragyog, szövetségest lát bennem, de aztán gyorsan elfordul, és menekülni próbál — nyilván eszébe ötlött, hogy beszámolok róla odahaza, és akkor az apjával elölről kezdődik az ütközet. De én szorosan fogom, szinte csak sóhajtom: — Gyurika! Mi történt veled? Mit csináltál megint! Szavaimra többen felfigyelnek. — Ismeri? Bólintok. Persze hogy ismerem. Mindennapos vendég vagyok náluk. De a vallomás után már megyek is, kezénél fogva vonszolom magammal a fiút, hogy minél távolabb legyünk, még mielőtt újból erőre kap a közvélemény hangja, melynek foszlányai ott lebegnek a fejünk felett. Gyurika is lapul, csak akkor próbálkozik szorításomból szabadulni, amikor már teljes biztonságban érzi magát. — Hagyd, Gyurika — figyelmeztetem —, hagyd az erőlködést, úgysem eresztlek el! És különben is... nyomunkban van a rendőr. Ez hat. Gyurika lopva egy pillantást vet hátra, aztán törülgetni kezdi véres, maszatos képét. Csak nagy sokára kérdezi: — Most hová visz? — Bemegyünk egy kávéházi mosdófülkébe, és megmossuk az arcod. Így nem mehetsz haza. Aztán megeszünk egy fagylaltot. 276