Dávid Teréz: Ifjúságból elégtelen, Időzített boldogság

Időzített boldogság

itt, ugye? Nos, a gyerek... Szépen megfésülve ült a szanatórium társalgójában, hasonló korú társaival együtt, és játszott. Nem tudta, hogy jövünk, nem közölték vele, nem akarták felizgatni. Mikor meglátta az anyját, örömében szinte kibújt a bőréből, hozzárohant, amennyire beteg lába engedte. Volt nagy csókolózás, ölelkezés... Én kívül rekedtem. Nekem be kellett mutatkoznom! Az apád vagyok, pici Gyuri. Nina is bizonygatta. Igen, Gyurika, ez a bácsi az apukád! A srác nézett, nem tudom, hogyan éltem a képzeletében, az első találkozásunkkor mindenesetre tartózkodó volt. Éreztem, hogy meg kell hódítanom. Közben agyrázkódása is volt, villant át az agyamon, talán teljesen kiestem a tudatából. Ez a gyanúm nem bizonyult indokoltnak, pontosan tudta, hogy „szélhámoskodom a világban". A fogalmazásból ráismertem az öregasszony véleményére. Nina elvörösödött, és rendre intette! Már megint sokat beszélsz, Gyurika! Nem feszegettem, nem akartam ünneprontó lenni, tudomásul vettem a tényt, a gyerek hajlandóságát igyekeztem magam felé fordítani. Előkerültek az ajándékok, drágábbnál drágább játékok. Ezt köszönd meg apukának, Gyurika! Csókold meg aput, Gyurika! Légy kedves apukához, Gyurika! Gyurika szeretetét azóta is minden alkalommal meg kellett vásárolnom, meg kellett fizetnem! GYURIKA Kisebbfajta csődület az utcán. Mi történt itt? — érdeklődöm. Semmi, csak püfölnek egy srácot. Nem tetszik a fogalmazás, hogy „semmi", meg hogy „csak" ... Odafurakodom. Szófoszlányokból összerakódik az esemény. Egy kisfiú a zöldségárus asztaláról ellopta a vevő tíz koronáját... Nem először teszi, régen figyelik, most elcsípték, és leszámolnak vele. Van, aki rendőrért kiált, van, aki futni engedné, van, aki csupán módosítaná a megtorlást. A fiú vergődik az elárusítónő kezei között, karját védekezően tartja az arca elé, rúgkapál, menekülni akar, de 275