Dávid Teréz: Ifjúságból elégtelen, Időzített boldogság

Időzített boldogság

— Mit? — Hogy anyád gyűlöli a gyerekemet. — Ügy érted, hogy az én gyerekemet! — Minden gyereket. A miatt az egy miatt, akit Gyöngyi szült az apádnak. Anyád gyűlöli a kisgyerekeket. — Diadalmasan nézett rám, mintha nagy titkot leplezne le. — Igen! Gyűlöli! Nehezen kapcsolt az agyam. — Minden gyereket. — Most hallom először. Jött a vonat. Tizenhat kocsiból álló szerelvény. Az utolsóban gyerekek utaztak. Gyermekfejjel volt tele az ablak, egy fürt gyerekfej... Az előttem álló kocsi jelt adott, hogy indul, én is rákapcsoltam. Már jó ideig robogtunk némán, amikor megkérdeztem: — Hát Klári? Ö is gyűlöli a gyereket? — Klári engem gyűlöl. Megint ránéztem. A pillája sem rezdült. — Klári? Téged? Ez a legújabb? — Így van! öregségére felcsapott erkölcscsősznek. Nyeltem egyet. — És kinek az erkölcsére vigyáz? — Találd ki. — Megpróbálom. A sajátjára nem... azt tudjuk régen. Liliére? Ö már sokszor bele akarta ugratni marhaságokba, sikertelenül. Az apám erkölcsére nem lehet eléggé vigyázni, ezt magad is tudod, anyámnak sem sikerült... Én kikerültem a látóköréből. Maradsz tehát te. Egyedül csak te. Így van? Dacosan felvágta a fejét. — Így! — Nos, akkor ugorjunk fejest a mély vízbe! — Ha neked olyan sürgős! De a saját érdekedben kérlek, hogy ne viselkedj úgy, mint a sportpályán a pontozóbíró. — Várom az utasításaidat! Hogyan viselkedjem? — Józanul! Mint azon az éjszakán, amikor megmagyaráztad, hogy én is „csak" ember vagyok... 270