Dávid Teréz: Ifjúságból elégtelen, Időzített boldogság

Időzített boldogság

Gondolkoznom kellett. Valóban? Mondtam ilyesmit? — Helyes! Megmondanád azonban, hogy miért kellett annyira sietned ezzel a vallomással? — Mert hazafelé robogunk, és ők majd telebeszélik a fejedet. Azt akarom, hogy tőlem tudd meg az igazat. — Szerinted mi az igazság? — Hogy nem voltam jóban mindenkivel, akivel összeboronálnak ... — Értem! Csak a látszat! — Nem a látszat! A fantáziájuk. Lassítottam. Falu következett. Hosszú ideig nem kérdeztem semmit. Végül mégiscsak kiböktem: — Szóval... azt a gyereket nem szereti senki! Anyád sem! — Az anyám nem tudja neki megbocsátani, hogy tönkretettem miatta az életemet. — Hát tönkretetted, Nina? — Én csak ismétlem, amit ő mond. Cigarettára gyújtottam, kikerültem egy biciklistát, megkérdeztem: — Mondd, szeretsz te engem? — Ezt a kérdést én is feltehetném. — Fölösleges! Hazajöttem, itt vagyok. Mi más vonzott volna ide, ha nem te, ha nem ti. — Az anyád! — öt kivihettem volna ... — Nem megy az apád nélkül. Ez is abnormális... Azok után... — Én már leszoktam arról, hogy az öregek észjárását kritizáljam. Éppen olyan idegen számomra, mint nekik az enyém. — Kis ideig gondolkozott. — Hát igen — mondta végül —, a fiadért... Lehet... lehet, hogy felébredt benned valami apai érzés. Felsóhajtottam. — Felébredt! Remélem, még idejében! Legfőbb ideje, hogy azt a gyereket valaki fenntartás nélkül szeresse. •— Furcsákat tudsz mondani Gyuri. És olyan különösen nézel rám, mióta megjöttél. Olyan távol vagy tőlem. 271