Dávid Teréz: Ifjúságból elégtelen, Időzített boldogság

Időzített boldogság

szer már Pesten is voltam. De hiszen én mindezt megírtam neked! Érdekes? Nem írtam meg? Ügy látszik, csak akartam! Az embernek annyi gondja van... — De hiszen elég pénzt küldtem! — Ugyan! Elég pénzt! Szerinted az mennyi? — Addig kell nyújtózkodnunk, amíg a takarónk ér... — Ezt a közmondást én is ismerem. Csakhogy a mi takarónkat már az elején rövidre szabták. Kilátszottak alóla a végtagjaim! A végtagjai... Hát igen. A végtagjai hallatlanul formásak voltak. Éppen olyanok, mint a címlapon, és ahogy ő mondta, a ,,kaposolt részek" is... Vadul magamhoz rántottam. Legfőbb ideje volt. Több mint egy fél órája illegette magát előttem ruhátlanul. Kívántam őt, úgy hazudósan, ahogy volt. Műszempillákkal, parókásan, divatlaposan, megszokom, megnevelem, amit az anyja elrontott, helyrehozom, hiszen szeretem. Mindig is szerettem! Lenyírattam kedvéért vállamra omló, hullámos angyalhajamat. Áldozatot hoztam érte, mint egy középkori lovag, mint egy trubadúr. Na persze! Ma már nincs semmi jelentősége, nevetséges, de akkor volt! Amikor az első éhes ölelésen túljutottunk, figyelni kezdtem őt. Idegen ízt kerestem a csókjaiban, idegen ritmust a mozdulataiban. Semmi esetre sem kívántam magam belelovalni hülye képzelődésekbe, de egyre jobban zavart Lizzie kölnije is. összehasonlításra késztetett. Képtelen helyzet. Felugrottam, és megkérdeztem, nem mennénk-e vacsorázni? A fehér asztalnál fecsegtünk, ő elmesélte, milyen beosztású az új lakás, milyen színű és minőségű bútorokat vásárolt, beszélt az anyámról, aki nem öregszik, az apjáról, akit meglegyintett a szél, a saját anyjáról, aki egyre zsugoribb. Klári mérgében, amiért anyám kiibékült apámmal, megesküdött Ernővel, a barátjával, de három hónapnál tovább nem bírta a kötöttséget, így a hatéves kapcsolat véget ért, Klári visszaköltözött anyámhoz, igyekszik megférni apámmal, ez nem nagyon sikerül, Klári megkeseredett, amit róla soha fel nem tételezett volna az ember... 265