Dávid Teréz: Ifjúságból elégtelen, Időzített boldogság

Időzített boldogság

Nem mondhatnám, hogy túlságosan érdekeltek ezek a hírek. Klári... Ernő ... az apám! Többet tudtam róluk, mint Nina, hiszen rendszeresen leveleztünk. Ajándékokat is küldözgettem nekik, csodálkoztam, hogy erről nem tesz említést, arra következtettem, hogy nem tud róla ... És ekkor tűnt fel, utólag, hogy milyen keveset írtak nekem Liliék Nináról és a gyermekemről. Bizonyára nem akarták táplálni apai érzéseimet, azt remélték, ha eltávolodom tőlük, kint maradok. Elképzelhető ... Reggel gyűrötten ébredtünk. Nina smink nélkül, a saját szempilláival, nappali megvilágításban sápadt volt és színtelen. Nem volt Sophia Loren! Nina volt! Mikor beültünk a kocsiba, újra megcsapott az ismerős illat. Megkértem, ne használja, nem akarom. — De hiszen te küldted — védekezett. — Azt hittem, illik az egyéniségedhez — válaszoltam. — Tévedtem. Kapcsoltam, indítottam, amikor már bekerültem a forgalomba, csak akkor kérdezte meg: — Valakire emlékeztet? Figyeltem a forgalmi rendőrt, késtem a felelettel. — Igen! — Már a város peremén futottunk, nem kellett olyan erősen összpontosítanom. Befejeztem a mondatot. Londonra emlékeztet. — Azt mondják, gyönyörű város. — Felsóhajtott. — Kár, hogy nem láthattam. — Hívtalak! — Igen, de akkoriban történt a baleset a gyerekkel. Persze! A baleset. Kiértünk az országútra, rákapcsoltam — és hallgattunk, ö nem tudom, miről hallgatott, én arról az ősz halántékú, jó megjelenésű, negyven körüli aggastyánról, aki ott állt a fiam betegágya mellett (Nina szerint), és aki szintén akkor fizetett a recepción, amikor én, és aki száztízessel robogott el mellettünk egy Mercedesszel... Egyetlen pillantást vetett Nina felé, mintha a feleségem viszonozta volna ezt a pillantást, erre azonban nem mernék megesküdni. Mindenesetre felháborodtam. Nem tudom, mi dühí266