Dávid Teréz: Ifjúságból elégtelen, Időzített boldogság

Időzített boldogság

Ezután már megnőtt a jelentősége Nina műszempillájának, vörös parókájának, feszülő nadrágocskájának, megnőtt, súlyt kapott. Meg is jegyeztem: — Ha az a fiú meghal, nem is lehettem volna ott a temetésén ! — Á ... táviratoztam volna — mondta a feleségem, a fiam anyja, miközben pókháló vékonyságú csipkevacakban tetszelgett a tükör előtt. De én hinni akartam neki. Próbáltam őt megérteni. Végeredményben az én kedvemért parádézza magát, az én ajándékaimat próbálgatja, magam is örömet kívántam vele szerezni, mért dühöngök hát, hogy sikerült? A balesetről tudtam. Túl van terhelve munkával, sorban állt valamiért, talán éppen narancsért (akkor is a fiúra gondolt)... elkésett... a gyerek nyugtalan ... a társai már mind hazamentek, ott állt az óvónővel a kapu előtt. (Az óvónő is tűkön állt!) Várták anyukát... anyuka megjelent a túlsó oldalon, a gyerek boldogan szaladt elébe, át az úttesten, jött egy kocsi... Előfordulhat! Ki akartam szakítani magam nyomorult gondolataimból, viccel, tréfálkozással ... Megpillantottam a divatlapot, kezembe vettem ... de ott volt előttem Nina is, parányi csipkenadrágocskában, alig észrevehető melltartócskában, és ekkor hirtelen és egész váratlanul kigyulladt a ködlámpa az agyamban. De hiszen itt áll előttem, itt tündököl a szemem előtt a NYÁR, az én nyaram, az én hitvesem, feleségecském, ringy ócskám ... teljes fegyverzetben. Nadrágocska... melltartócska ... helyben vagyunk! Nina még nem felejtett el olvasni a tekintetemből. Rám nézett, nagyobbra már nem is nyithatta azokat a gyönyörűséges ártatlan szemeit, és azt kérdezte: — Hát nem írtam meg neked? — Mit? — Hogy szakítottam a német—franciával... — Miért? —• Németből nem tettem le a felvételit, franciára nem is jelentkeztem. Meggondoltam magam. Érdekes! Nem írtam meg? Ügy látszik, elfelejtettem... — Végigsimította a homlokát. — Magam sem tudom. 263