Dávid Teréz: Ifjúságból elégtelen, Időzített boldogság

Időzített boldogság

Éjszaka, amikor magunkra maradtunk a sötét szobában, a közös rekamién, a közös takaró alatt, ahol elhúzódva is éreztük egymás testének tüzelését, és a gyerek szuszogása úgy ért hozzánk, mint valami jótékony hűvös áramlat, megkérdezte Gyuri: — Haragszol? — Szenvedek — válaszoltam. — Miért? — Mert nem ilyennek képzeltem a boldogságot. — Én sem. Magához húzott. — Legalább te volnál velem szolidáris, te értenél meg. Ez így tovább nem mehet. Rámegyünk! Mindnyájan rámegyünk! A szerelmünk is! — Ez igaz! — leheltem a fülébe. — Na látod! Szétmar minket a sok öreglány. Hallgattam. Ő folytatta. — Mondd, valóban olyan fontos neked az a diploma? —• Fütyülök rá. — Akkor meg -miért ne mehetnék játszani? Pénzt lehet vele keresni! Nekünk most pénzre van szükségünk, most van rá szükségünk, nem amikor öregek leszünk. Minél előbb a saját lábunkra kell állnunk! Hallgattam. —- Kaptam egy remek ajánlatot. — Már ajánlatot is kaptál? — Ebben az ügyben volt találkám, amikor azt a cirkuszt rendezted. Szerencsére másnap elcsíptem a pofát. — Miért nem beszéltél értelmesen? — Féltem, hogy Lili megfúrja. — Most már nem félsz? — Már aláírtam a szerződést. —• Anyád bele fog halni. — Szép temetést rendezünk neki. Megérdemli, rendes asszony. — Ne légy cinikus, kérlek, azt nem bírom! — Egyelőre egy évre szól a szerződés. — Miért csak egy évre? 251