Dávid Teréz: Ifjúságból elégtelen, Időzített boldogság

Időzített boldogság

ketek! — és kituszkolt a szobából, mert észrevette, hogy gyanúsan pislogok a kristályváza felé. Három napig senki sem beszélt senkihez. Lili csillapítókkal élt, Klári bolondokházának nevezte lakhelyünket, én felfújtam magam, Gyuri pedig szerzett valahol egy Tarzan-parókát, és amikor együtt volt a család, fésülni kezdte. Láttam, elvárja, hogy megkérdezzük, mi célja vele. Azért sem tettem. Klári nem bizonyult következetesnek, s amikor már nagyon sok hajszál úszkált a levesében, Gyurira támadt: — Mit vacakolsz azzal, minek az neked? — Világos — válaszolta Gyuri —, a fejemre húzom. — Csak nem fázik? — Nem fázik! Fáj! — Érdekes! Ha nekem a fejem fáj, csillapítót szedek. — Ahány ház, annyi szokás! — Ez igaz, valóban így van, ha a közmondásnak hinni lehet, ám ha nem kezeled gyengédebben azt a fejdíszt, nem lesz hatása. Nem marad belőle egy szál sem. Ezt Gyuri is belátta, Klári nagyon értelmesen beszélt, ölembe dobta a műhajat, és megbízott, hogy hozassam rendbe. — Vidd el ahhoz a figaróhoz, aki emeletet rakott a fejedre az esküvődre ... Ránéztem. — Komolyan gondolod? — A legkomolyabban. Ha pedig valaki megkérdezi, kinek lesz, megmondod, a férjemnek, a hírneves muzsikusnak. Egy új Ringó... így mondod... Ringooo! Mert, aranyoskáim — és fél szemével ekkor már Lili felé sandított —, vége a biflázásnak, fuccs magánjog, családjog, elérkezett a jogtiprások ideje, az egyetemen félárbocra engedhetik a lobogót, mert Gyurika ezután zenélni fog! Aki akar, velem marad, akinek nem tetszik, hazamegy az ősi kúriába, az istenit ennek a világnak! Ez utóbbi szavakat Gyuri csak úgy céltalanul belekiabálta a levegőbe, és kirohant, de nem felejtette el becsapni maga mögött az ajtót. 250