Dávid Teréz: Ifjúságból elégtelen, Időzített boldogság

Időzített boldogság

Elbőgtem magam. — Esküdöztél, hogy szeretsz! — Hát nem szeretlek? Lili, Klári! Mondtam én valaha egy szóval is, hogy nem szeretem Ninát? — Abból következtet erre, hogy nélküle mégy „csörögni" — avatkozott bele kellő tapintattal eszmecserénkbe Klári. —• Nem csörögni. Megbeszélésem van ... — Mindegy, a hangsúly azon van, hogy mégy. Ö pedig marad — szólalt meg Lili is, aki a saját sorsára ismert a jelenetben. A válasz nem lehetett ismeretlen számára. — Legalább valaki hozzon áldozatot a családért! — És te? Terád az áldozathozatal nem kötelező? — Dehogyisnem! Mit parancsolsz? Hozzam le a csillagokat az égről? Már úgyis esedékes egy újabb űrrepülés. — Nem kell! Maradj itthon, vállald a sorsomat. — Nem maradok! Megyek, mert megígértem, és mert nem hagyok magamból pojácát csinálni. — Kinek ígérted meg? Nőnek?! Gyuri felkacagott: — Nőnek? Hahaha! Hát nincs elég nőm nekem idehaza? — Hát akkor? — Nem vagyok köteles beszámolni minden lépésemről! — Ne is próbáld tagadni! — Nem próbálom! Lehet, hogy nők is lesznek ott. Nem tilthatom meg senkinek, hogy nővel járjon! — Csak nekem! Nekem parancsolhatsz! Ugye?! •— Nem én. Az élet! — Fütyülök az életre, ha az ilyen. Klári nem bírta hallgatni szóváltásunkat. — Gyerekek, ne veszekedjetek. — El akar menni! — Na és? Tudtad! Magad vasaltad ki a nadrágját. — De akkor még nem tudtam, hogy ennyire fog fájni! — Képzeld! Féltékeny! — mondta angyali ártatlansággal Gyuri. — Valóban? Féltékeny vagy? — nézett rám Klári, 246