Dávid Teréz: Ifjúságból elégtelen, Időzített boldogság

Időzített boldogság

lárma, nem volt zaj, szóváltásaink csipkelődéssé enyhültek, és inkább mulatságomra, mint mérgemre szolgáltak. Olyan tehetségesen sziszegtem, hogy végül — túlnőttem mestereimen. Elérkezett a nap, amikor egy véleményen voltam az anyósommal Gyuri ellenében. Ez a nap piros betűvel van feljegyezve emlékezetemben. Szombat este történt. Uram és parancsolóm hófehér inget szedett elő a szekrényből, sötét öltönyt készített a szék támlájára, külön nadrágvasalást rendelt nálam, megfürdött, megborotválkozott, fél üveg kölnit locsolt magára, hosszú percekig foglalkozott a nyakkendőjével, közben vidáman fütyörészett. Nem zavarta, hogy a fia bömböl, Lili a karján cipeli, fel-alá rohangál a szobában, Klári a cuclisüveggel utána, s én a nadrágvasalástól félholtan az egyik fotelban kuporgok. Gyurit mindez nem zavarta, nem is vette észre, fel kellett rá hívnom a figyelmét. — Hogy tudsz te ebben a rumliban fütyörészni? — Tudok én nagyobb rumliban is, kisanyám! — És tovább fütyült. — Téged hidegen hagy, hogy a fiad kiordítja a tüdejét? — Edződjön! Táncdalénekes lesz! — Beleszakad, és sérve lesz! — kiabáltam ekkor már ingerülten. Nem azért voltam dühös, mert a fiúból táncdalénekest akart nevelni, hanem azért, mert cinikus volt. — Ne cigarettázz annyit, csinibaba — mondta erre —, akkor nem fog fájni a gyerek hasa, nem fog bömbölni, és minden oké! — És tovább fütyült. Na de erre igazán kénytelen voltam földhöz vágni a kezem ügyében levő hamutartót, később vettem észre, hogy anyósom féltve őrzött herendi porcelánja volt. Én nemcsak a fiam kínjaitól szenvedtem. Kezem kimarta a mosópor, nem voltam gyakorlott mosónő. — Oké a nyavalya! — ordítottam. Igazán nem válogathattam a szavaimat abban az idegállapotban. — Tönkremegyek, ha ez még sokáig így tart! Persze, te ezt nem látod, mert te csörögni jársz! — Ja, a házi munkát nem vállaltam, az nem volt benne a megállapodásunkban. 245