Dávid Teréz: Ifjúságból elégtelen, Időzített boldogság

Ifjúságból elégtelen

— Náthát, hol az a hely, ahol nem kell dolgozni? Ami pedig a tereferét illeti... Nem rosszaságból teszik, hanem csak szokásból. Megenné itt másképp az embert az unalom. Közben megérkezett Andris nevezetű mostohaöcsém, és kitüntetett érdeklődésével. — Szia, Boris — rikkantotta —, mutasd magad! De hiszen nem is veres az orrod! Hirtelen gombóc szorult a torkomba, különösen, hogy Natasa, a liba, megragadta az alkalmat, pótolni kívánta hiányos műveltségét. — Anyúúú... — nyafogta. — Mit jelent az, ha valakinek veres az orra? — Hogy iszik! — kapta a tárgyilagos feleletet. Akkorát fordult velem a világ, hogy fejem búbján öszszekötözött lófarkammal feldöntöttem a televízión egy modern vonalú, égbe néző gémet. Szerencsére nem tört ripityára, csak a csőre lett rövidebb pár centiméterrel, de hát mi volt ez az én bánatomhoz képest. Ezt még Anna mama is megérezte, ment mérsékelte dühét: — De érzékeny vagy! Hát tréfálkozni sem lehet veled? -— sziszegte. Apám magyarázni kezdett: — Az a baj, hogy ritkán jársz hozzánk. Anyád elidegenített tőlünk. Ne sírj, no! Hiszen látod, milyen jó vagyok hozzád. A botrányért, amit okoztál, meg sem vertelek, egy ujjal sem nyúltam hozzád, pedig elég nagy szégyent hoztál rám. Már a vállalatnál is tudják. Más apa ezért kirázta volna belőled a lelket. Tudom, illett volna erre önkritikát gyakorolnom, hogy hát igazad van, apám, súlyos mulasztás részemről, hogy elidegenedem azoktól, akik atyai szeretetedet normán felül igénybe veszik. Vagy Gizi nagyi szellemében bűnbánóan térdre kellett volna borulnom a szigorú, de igazságos atya előtt, és kézcsókot lehelve áldó kezére, közeli megtérésemet helyeznem kilátásba. 23