Dávid Teréz: Ifjúságból elégtelen, Időzített boldogság

Időzített boldogság

— Mi az hogy éjszakára! Örökké! — suttogta Gyuri. És magához szorított... Korai volt a derűlátás, reggel telefonhívás ébresztett. Honnan tudta meg anyu holtartózkodásom helyét, rejtélyként lebegett előttem. Na, de azután kiderült. Klári volt ilyen körültekintő. — Azonnal indulj hazafelé! — harsogta a telefonkagyló. — Nem vagyunk rászorulva, hogy idegenek gondoskodjanak rólad. Amennyiben nem leszel fél órán belül a szemem előtt, meglátod, mi lesz! A huligán is jöhet... — Ezzel a megnyugtató utószóval fejeződött be az életveszélyes fenyegetés. Gyuri nyakába ugortam. — Hurrá! Anyám kitűzte a fehér lobogót! A huligán is jöhet, azt mondta. Képzeld! Gyuri fennakadt a jelzőn. — Még nem világosítottad fel a kedves szülőt, hogy vőlegényed joghallgató, jövendőbeli jogtudós, államtitkár vagy valami ilyesmi?! — Ugyan, Gyurika! — csókoltam, ahol értem. — Csak nem akadunk fenn minden csekélységen? Majd mi leszoktatjuk arról, hogy mindig kimondja, amit gondol! — Ha te azt hiszed, hogy az anyádat meg lehet változtatni, nagyon tévedsz! Anyád primitív ösztönlény, nincs több esze, mint egy ... Nyakon legyintettem, csak így tudtam megakadályozni, hogy kimondjon valami visszavonhatatlant, hogy legalább a jelenlétemben ne sértegesse az anyámat. Bár az érzékenységét részben indokoltnak tartottam, mégsem kívántam az amúgy is eléggé kiélezett helyzetet még jobban elmérgesíteni. Lesz a megbékülésre elég idő, gondoltam. Udvariasan megköszöntem az éjjeli szállást és elbúcsúztam: A viszontlátásra ! Anyut vörösre sírt szemmel találtam. Ez fájt. Igazán nem érdemelte meg, hogy álmatlan éjszakái legyenek miattam. — Bocsáss meg, drága, egyetlen anyuci! — borultam 230