Dávid Teréz: Ifjúságból elégtelen, Időzített boldogság

Ifjúságból elégtelen

nem is esett nagyon nehezemre, mert apám tökéletessége hallatán mindig összeszorul a torkom. Szótlanul ültem nagyapa mellé a hatszázhármasba — apám a sofőr mellett foglalt helyet (vállalati kocsi). Zsófi nagyi köszönte, ő inkább sétál egyet, találkozója van anyámmal, aki háromkor végez, és munkahelyéről egyenest a kórházba jön. Apám megjegyezte, ez nem valószínű, mert ő már beszélt anyámmal telefonon, és tudomására adta: Borist — mármint engem — magamhoz veszem. Zsófi nagyi megkérdezte, hogy mit válaszolt erre anyám, és én szorongva vártam az erre vonatkozó feleletet. De a kocsi közben elindult ... Mikor Anna mama meglátott, olyan képet vágott, mintha egy ócska krimiből nyírták volna ki. Szemöldökét felhúzta, karjait mellén keresztbe fonta, felsőtestével kissé hátradőlt, s ebben a pozitúrában kérdezte: — No mi az, kisasszony? Itt vagy? Te vagy az? Fenét vagyok én! — szerettem volna válaszolni. Hát nem látja, hogy a pócsi szűz áll előtte? És nem is vagyok itt, hanem a tupírozott kontya felett lebegek, valahol az ionoszférában. De Anna mama úgysem tudta volna, hol keresse az ionoszférát. No meg ott állt mögötte Mari nagyi... Ismertem viszonyulását az említett szűzhöz, 'befogtam inkább a számat. Gondoltam, idővel majd csak ráeszmélnek arra, hogy én én vagyok, minek fölösleges igyekezettel elébe vágni az eseményeknek. Ráadásul Natasa is velük bámészkodott — a liba, akivel közös atyát birtokolok. Legszívesebben ráöltöttem volna a nyelvem. Na de hát ez a nap a meghunyászkodások napja volt, egyébként is elhamarkodott cselekedetnek bizonyult volna a nyelvöltögetés, mert Anna mama csaknem ugyanabban a percben susmogta: — Ügy kellett ez nekem, mint anyámnak a derékfájás. Ez Mari nagyinak szólt, ám mi is meghallottuk, azt is, amit Mari nagyi visszasusogott: — Kiköpött anyja! — Inkább a nagyanyját mintázza — mustrált végig An20