Dávid Teréz: Ifjúságból elégtelen, Időzített boldogság

Ifjúságból elégtelen

megközelítették elképzeléseimet. Előkelő mozdulatok... uszályos ruha ... távolba merengő tekintet... „Igen, fenség ..„Nem, herceg", „Valószínűleg, báró .. ." Hülyeség! Bizonyára Gizi nagyi elbeszéléseiből tapad agytekervényeimre ennyi vanília. No de azután megpillantottam az ócska Underwoodot, mintha egyidős lett volna a majolika kályhával, unalmamban írni kezdtem, (kopogni, isten tudja, meddig írtam volna, ha közbe nem jön Gizi nagyi halála. Az első iskolai nap mélyen meghatott. Megindító volt, aimiikor a srácok elénekelték a himnuszt meg az úttörőindulót, és elhalmoztak minket, tanítókat virággal. Ami később a tantestületi szobában történt, már nem volt olyan megható, és egyáltalán nem illett a nap ünnepélyességéhez. Kántorné, egy szapora beszédű gömbölyded asszonyka, kapta bevásárlótáskáját a fogasról, és: Tyű, de elhúzta a Máthé ezt a cécót! kiáltással rohant a pékhez meg a henteshez, mert az megígérte, hogy félretesz számára borjúmájat. Távozása után Forgáchné megkérdezte Urbanektól, hogy mikor fognak végre Kántornétól megszabadulni. — Amikor a férjét kiemelik a helyi nemzeti bizottságból a központba — válaszolta Urbánek. Mire Forgáchné: — Fenét megy ez el innen. Máshol nem basáskodhatna, csak itt, ahol ismeri mindenkinek a viselt dolgait. — Nekem nincs mitől tartanom, az én életem tiszta fehér lap — válaszolta Urbánek, mire Forgádhné olyan arcot vágott, mint aki azt gondolja: Na azért néhány petty azon is akad. De nem mondta. Kihúzott virágai közül egy bársonyos fényű bordópiros rózsát, a nap felé tartotta, és felsóhajtott. — Isteni rózsa! Ilyenkor szeptemberben! Lengyelék kertjében termett valaha ilyen, tudja, a községháza előtt, régen, amikor még lelkészlak volt. — Megszagolta a virágot. — Mennyei illat! 123