Dávid Teréz: Ifjúságból elégtelen, Időzített boldogság
Ifjúságból elégtelen
Az iskolaépületen az nyerte meg legjobban a tetszésemet, amit a legtöbbet kifogásoltak rajta, hogy olyan ósdi és rejtélyes épület volt. Tornyain szélkakas csikorgott, ablakai mélyen belebújtak a vastag falakba, mennyezetére gömbölyded angyalkák tapadtak, és az ajtókat széles, faragott ráma ölelte körül. Számoljam meg a szoba 'sarkait, tanácsolta Juhos néni, mielőtt magamra hagyott, mert amit első éjszaka álmodik az ember, az beteljesül. Micsoda marhaság, gondoltam. Hát hány sarka lehet egy szobának? De azért megszámoltam. Ezen ne múljék. Azt álmodtam, hogy a harcsaképű Csúkának cápafeje nőtt, és be akart kapni. Én szaladtam, szaladtam... ő kerekeken gurult utánam, mert hiszen nem voltunk vízben, hanem az országúton, és ez volt tulajdonképpen a szerencsém. Egy gödörnél nagyot zökkent a cápafejű Csúka, és darabokra hullt. Örömömben felébredtem, nem is tudtam többé elaludni, mert hajnalodott, és a nyitott ablakon keresztül madarak kórusa trillázott. Hogy az idő kárba ne vesszék, megkíséreltem kibogozni az álmot, de nem bizonyultam jó álomfejtőnek. És különben is olyan nagy hülyeségnek tűnt az egész, sokkal nagyobbnak, mint amilyen valójában volt. De ez csak akkor derült ki, amikor már nem lehetett semmin változtatni. Nyitott szemmel feküdtem a teremnek is beillő helyiségben, néztem a párnás kezű angyalkákat, a hatalmas, zöld majolika kályhát, mely fenségesen és teljesen fölöslegesen csillogott a tömzsi vaskályha mellett. Kidobni nem lehetett, mert nagy értéket képviselt — Juhos néni szerint —, a pereskedés anyagában is benne foglaltatott mint grófi hagyaték, mert az épület — ha nem tudnám — valamikor grófi kastély volt. Ettől nyilván ájuldoznom kellett volna, láttam, elvárja, de hát nekem nem mondott az semmit. Gróf, gróf! Van keze, lába, füle, orra! Láttam már grófokat, grófnőket is a tévében és a híradóban. Sőt valóságos hercegeket is... Na mit mondjak? Egy jól kiagyusztált filmcsillag, Sophia Loren vagy az a Taylor sokkal jobban 122