Dávid Teréz: Ifjúságból elégtelen, Időzített boldogság

Ifjúságból elégtelen

Pedig Yvette volt közöttünk a legszorgalmasabb. Folyton tanult, tanult, még a moziba is nehezen lehetett elcsalni. Most pedig iszik. Rászokott... — No és a másik barátnőd? — A másik árva. Nincsen senkije a világon ... — No látod! És mégsem nyitja ki a gázcsapot... A bácsira néztem. Meg kellett volna magyaráznom, hogy Romola más, Romola úgy él, mint egy fiú. Ezt nem lehetett. Hallgattam inkább, és azon tűnődtem, hogy perceken belül milyen óriási utat tettünk meg. Megkerültük az életemet, körültapogattuk mindegyik bajom. Mint hegytetőről a völgybe, úgy néztünk bele boldogtalanságom kellős közepébe. Én nem láttam ott semmi újat, úgy látszik, a bácsi sem, mert kis gondolkodás után azt mondta. — Hát akkor most vetkőzz le! Meglepetésszerűen ért a kívánsága. Erre egyáltalán nem voltam felkészülve, ö észrevette megrökönyödésemet, és magyarázattal szolgált: — Vérszegény vagy. A színed sem tetszik. Meghallgatom a tüdődet. Nyomban elővett a fiókjából egy sztetoszkópot, én lebocsátottam vállamról a pongyolát. De a bácsinak ez kevés volt. A melltartómat is le kellett vennem. (Melltartó! Enyhe túlzás volt annak nevezni. Apám előtt nem is lett volna szabad viselnem.) — Nos, ha a tüdőd is ilyen szép, mint a kebled ... — szólt a bácsi, és a lapockám alá szorította a hallgatót. Mélyen kellett lélegeznem, ő jobbra-balra tologatta a műszert, vállamra, nyakszirtemre, miközben szabadon maradt jobbjával simogatta a mellem. Sejtelmem sem volt róla, hogy véletlenül történt-e, ezért nem tudtam, miként kell reagálnom. Rossz az, aki rosszra gondol, isimerem a régi mondást. Nagyon kellemetlen helyzet volt. És számolni kellett azzal, hogy perceken belül hazaérkezik a néni. Szerencsére nem tartott soká, apám barátja, aki előző napon felháborodott, amikor meghallotta, hogy az ő lánya meg egy fiú... No igen, amikor a bácsi ott is akart hallgatózni a sztetoszkóppal, ahol nem is volt tüdőm, és simogatni, 113