Dávid Teréz: Ifjúságból elégtelen, Időzített boldogság

Ifjúságból elégtelen

— Becsszó? —• Becs ... —• Én itt maradok, lássák, akik figyelnek: itt maradtam. — Egész éjjel? — Úgyse hunynám le a szemem. Kora hajnalban kiállók az országútra .. . — A piros Octavia? . .. — Nem az enyém. Az öregé. — Hát akkor... — Indultam. — Kezet sem nyújt? Szó nélkül kezet adtam. — Szép álmokat, Boriska! — Kösz .. . Alig mentem pár lépést, hallom, hogy szólít. Megfordultam. — De ... azért... ugye ... meglátogathatom? Amenynyiben vigaszra szorulok. Nevetésre nyílt a szám. Olyan viccesen hangzott ekkor már az a szó, hogy vigasztalás. Értelmét is elvesztette. A néni korán reggel, még mielőtt felkeltem, elment az irodába. Reggelim mellett találtam pár sort, menjek le a kert végébe a kacsaúsztatóihoz, napozzak, egyek a fákról annyi gyümölcsöt, ameiuiyi belém fér, és a jégszekrényben ebédet is találok. Ö csak három óra felé jön haza, a bácsi valószínűleg még később. Bikiniben lefeküdtem a ribizlibokrok alá, szájammal téptem a vérpiros bogyódat, szemeztem a nappal — álmodoztam... Rímek jutottak az eszembe, először életemben. Bizonyára a boldogtalanságtól. Átlényegültek a kínjaim. Sajnos, nem vittem magammal papírt meg ceruzát, elfelejtettem, pedig egyre mondogattam . . . Addig ismételtem saját költeményeimet, amíg elaludtam. A doktor bácsi árnyéka borult rám, amikor felébredtem. — Elaludtunk? — kérdezte. — A bácsi nem, csak én. — Hát bizony én nem. Én megizzadtam. Bedöglött a tragacs. Gyalog jöttem. Ettél valamit? 108