Dávid Teréz: Ifjúságból elégtelen, Időzített boldogság

Ifjúságból elégtelen

— Almát a fáról, ribiszkét a bokrokról. — Ebédet? — Ügyse fér belém. — No gyere, akkor asszisztálj nekem! — A bácsi itthon étkezik? — Kivételesen. — A kocsi miatt? — Ühüm. Na gyere! — Én nem vagyok éhes. .. — Iszol egy kávét. Különben is megígértem apádnak, hogy beszélek a fejeddel. Összekötjük a kellemeset a hasznossal. Mikor szándékozol továbbutazni? — Nem tudom, mikor van vonatom. — Oda nem visz vonat, csak busz. . . Miattunk azonban nem kell sietned. — Azt tetszett mondani, jobb, ha megismerkedem a környezettel. — Arra is marad időd. Na gyere ... Magamra kaptam a pongyolát, és mentünk. A hűtőszekrényig meg sem álltunk. A bácsi kinyitotta. — Enni nem akarsz, de inni csak iszol?! Láttam ott egy üveg olasz vermutot. A bácsi elfogta pillantásomat. — Helyeslem! Vermut citrommal, jéggel... Mikor elhelyezkedtünk az elfüggönyözött, hűvös szobában, melyet a bácsi titkos rendelőként használt (mert ő is fusizott), rákapcsolt: — Most pedig beszélgessünk. Mondd el a terveidet, hogyan képzeled el a jövődet? — Inkább a bácsi beszéljen. Szeretem hallgatni. Még azt sem veszem rossz néven, ha oktat. — Én nem oktatok. Én csak mesélek. Elbeszélés formájában továbbítom tapasztalataimat. Történeteimnek funkciói vannak, kitárom a fantázia világát, mely a ti életetekből hiányzik. Nektek, lányom, csupán a realitásokra szorítkozik a képzeletetek, és miután egészséges ösztöneitek hiányolják a meséket, valahol egy elvont világban keresitek azokat. Absztrakcióhoz menekültök, és elvárjátok, hogy 109