Dávid Teréz: Ifjúságból elégtelen, Időzített boldogság

Ifjúságból elégtelen

Janiba belebújt az ördög. — Ismeri, apa, egyáltalán a lányát? — Hogy én?! — Maga! — Jani a nénire nézett: — Maguk! Csiri mamája lesütötte a szemét. — Hát ez az! Sejtelmük sincsen arról, kit neveltek... — Ebből arra kell következtetnem, hogy te jobban tudod? — Ebből következtessen, amire akar. A bácsi fejét elöntötte a vér. — Remélem, nem akarsz olyasmit állítani... amitől — a hangja elfulladt. Nem bírta befejezni. Janinak, úgy látszik, sétálni ment az esze. — És ha? Vagy mit képzeltek? Hogy várunk, amíg felvirágoznak nekünk egy kiskaput? Hol élnek maguk? A bácsi nem tudta hamarjában megmondani, hol élnek, lánya vőlegényére mindenesetre úgy nézett, mintha a holdról csöppent volna alá. Fel akart emelkedni székéről, de visszahuppant, közben felborított az asztalon egy vörös borral telt poharat. A fehér abrosz mohón szívta magába az italt, és absztrakt ábraként adta vissza. Azt hittem, hogy a bácsit megüti a guta. A néni is azt hitte, mert ügyet sem vetve az abroszon egyre terjedő sötétlila foltra, odarohant a férjéhez, és átölelte a nyakát. Az megkínzott állatként, szinte nyöszörögve nézett föl reá. — Látod, ez az, amit mondtam! Ez az, amitől tartottam. Mire Jani — hogy ő nem csinálna az egészből ilyen tragédiát. — Te nem csinálnál tragédiát?! Te le vagy... — csúnya szót mondott a bácsi, fel sem tételeztem róla, úgy látszik, Jani sem, mert hadonászni kezdett az orra előtt. — Maga orvos? Maga meri magát orvosnak nevezni? Maga egzaltált vénember, aki szerelmes a saját... A néni tenyerével betapasztotta a Jani száját, nehogy valami visszavonhatatlan csússzon ki rajta, de ő letépte a néni kezét. — Hagyjon engem! Hagyjanak... — és szemét elfutotta a könny. Ettől még dühösebb lett. — Azt hiszi, nem tu99