Dávid Teréz: Ifjúságból elégtelen, Időzített boldogság
Ifjúságból elégtelen
dom, miért küldték el hazulról? Azt remélik, hogy ott megjön az esze, mi? És fel csíp egy lordot. Szerencsére a lánya normálisabb, mint maga! A bácsi nézte, nézte őt. Aztán egész halkan szólt: -— Valamikor ilyenért párbajoztak. Párbajoztak bizony. Vagy odacsaptak. Persze, manapság lehet pimaszkodni. Lehet büntetlenül visszaélni az ember bizalmával. — Kinek a bizalmával éltem vissza? Elveszem a lányát feleségül! A menyasszonyom! — Köszönjem meg neked? — Szeretem, és ő is szeret! Nem kényszerítette őt senki semmire... — Szereted? A szerelem nemcsak gyönyörűségből áll. A szerelem áldozathozatalból is áll. önfegyelmezésiből. Persze, ti ezt nem ismeritek! Nem akarjátok ismerni. Ti nem tudtok lemondani, küzdeni. Nem bírjátok fékezni magatokat. Ti csak követelőzni tudtok! A néni gondterhelten sózta a vörös ábrát az abroszon. Jani titokban a szemét törülgette zsebkendőjével, láthatóan zavarta, hogy elérzékenyülni látták, és hogy én is látom. Férfiatlannak tartotta ellágyulását. (Nem tudta, hogy léteznek felnőtt emberek, akik akkor sírnak, amikor akarnak, amikor úgy tetszik nekik.) — Maguk minket akarnak megváltoztatni? •— mondta végül. — Hiszen akkor megállítják a fejlődést. . . Ahelyett, hogy rákapcsolnának. Végül is be kell ismerniük, hogy manapság már nem alkalmazhatóak azok a pedagógiai módszerek, amelyekkel magukat tartották kordában, és nem követelhetik mitőlünk ugyanazokat az érzéseket, amelyekkel maguk viaskodtak. Elvégre nemcsak bizonyos dolgok fejlődtek azóta, hanem a dolgokhoz való viszonyulásunk is ... — Viszonyulás? — nevetett gúnyosan a bácsi. — Viszonyultok ti egyáltalán valamihez önmagatokon kívül? Nagyképűek vagytok, önteltek... Lenéztek mindent és mindenkit. . . — Ne tessék általánosítani!... — Miért? Talán nincs igazam? Tiszteltek ti valamit 100