Dávid Teréz: Ifjúságból elégtelen, Időzített boldogság
Ifjúságból elégtelen
I Húszéves vagyok. Ez nem 'bűnöm, nem is érdemem. Éppúgy lelhetnék harminchat vagy ötvenhárom, akkor sem lehetne kevesebb gondom, legfeljebb másféle. És akkor én hajtogatnám unalomig, hogy bezzeg az én időmben! — Bezzeg az én időmben!... — ismétli szüntelen másfél apám, két anyám, három nagyanyám és egyetlen nagyapám. Ha emlékezéseiknek hinni lehet — sem jogom, sem okoim kételkedni állításaikban —, akkor csupa félreismert Galilei, elvirágzott Johanna és pályatévesztett Madame Curie között fecsérlem ifjúságomat. Semmi természetfelettiség! Az osztályban, amelyben alapfokon végeztem, harminc tanuló közül négynek kéit apja és két anyja, kettőnek egy anyja és két apja, kettőnők csak apja, egynek csak anyja, kettőnek se apja, se anyja nem volt. A nagyszülőket nem tartottuk nyilván, túlságosan megerőltető matematikai művelet lett volna, no és a nagyszülőket úgysem veszi komolyan a mai fiatal. De hogyan is vehetne komolyan olyan lényt, aki .még nála is gyámoltalanabb? Mi legalább lázadozhatunk, legfeljebb kapunk egy pofont. Nagyszülőt nem illik megütni. A bosszúálló sors úgyis jelentkezik „Anyám, hol él?", „Apa, ebbe ne szóljon bele", „Mama, inkább hallgasson!", „Ezt már ismerem !"-féle mondatokban. Szegény nagyanyáim, édes nagyapám ilyenkor zavartan pislognak felém, én úgy teszek, mintha nem lennék a világon, hiszen ha segítségükre sietnék, akkor is csak azt kapnám köszönetül: „Bezzeg az én időmben!" összekuszálja azonban ezeket a bezzegeket, hogy mindenki valami másra emlékszik, mintha a nagyanyák, nagy9