Ordódy Katalin: Az idegen, A keskenyebb út

Az idegen

— Nem értem. Hiszen nem 'is ismeri. Józsit mindenki szeretetre méltónak találja. Amint ezt (kimondtam, Lacóra kellett gondolnom, aki szintén nem szerette Józsit. Nem akartam belenyugodni, (hogy a másik férfi, akit (becsülök, akit, igenis ... szeretek, ugyanígy vélekedjék, méghozzá látatlanban. — De hát miért? — kérdeztem méltatlankodva. — Miért előlegezi az ellenszenvet? — Maga miatt. Vegyes érzelmeket kavart -fél bennem a válasz. Hízelgett, hogy az én személyem, akármilyen vonatkozásban is, de szerepet visz, egyben kellemetlenül érintett, zavarba hozott. — Hogy mondhat ilyeneket? Hiszen egyáltalán nem ismeri, semmit sem tudhat róla, sosem beszéltem róla magának, s ha említettem volna is, rossz szóval soha. — Igaza van, nem beszélt róla, mintha csak tudatosan ügyelt volna rá, hogy szóba ne hozza, s már iez is mondott nekem valamit. De ne feledje, hogy beszélt magáról, saját magáról, megtisztelve engem azzal, hogy őszinte szavakkal tárt fel egy kis ablakot, amin át betekinthettem az életébe, a gondjaiba, örömeibe, vágyaiba, elképzeléseibe. — Ó ... — végigsimítottam a homlokomat, és most már mindent értettem. Akaratlanul is elárultam Józsit. Igen, beszéltem magamról, mert jólesett beszélnem, mert Felix egész lénye, megértő, odaadó hallgatása, kedves, okos, mindig bátorító és meleg szavai nyomán megnyílt bennem az önvallomások zsilipje, s bár sohasem osztottam meg vele intim titkaimat, őszinte voltam hozzá, mint egy jó baráthoz. Ö az elszórt mozaikokból összerakta egész kis életemet, amibe elválaszthatatlanul beletartozott Józsi is. A zavar és a sértődöttség, a neheztelés, amit ez a váratlan beszélgetés felkavart bennem, leülepedett, és valami különös jó érzés, valami megkönnyebbülés kerekedett felül: ez az ember mindent tud rólam, anélkül hogy mindent el kellett volna mondanom. — Gigi — először szólított így, és megfogta a kezemet —, akaratlanul is megbántottam magát, látom. Ne men215