Ordódy Katalin: Az idegen, A keskenyebb út

Az idegen

jen el nehéz szívvel. Talán nyersen hangzott, amit mondtam, de inem akartam szépíteni. Hiszen ímeg fog (érteni. Ott álltunk, nem messze az irodáiktól, és most megindultunk befelé. A torkom összeszorult, éreztem, egy olyan beszélgetés kezdődik 'közöttünk, amelynek következményeit nem ismerem. Kívántam is ezt a beszélgetést, arem is. Világos lett előttem, először léptünk át egy olyan határt, amelyen túl már Felix nem tűnhet el egészen nyomtalanul az életemből. Három technikust találtunk benn. 'Erre inem számított Felix. Egy pillanat alatt feltalálta magát. Az íróasztalhoz imént, átnézte a postát, mintha valami levelet várt volna, aztán rám inézett, aki ott álltam az ajtóban, karját széttárta, nincs semmi. Megint kinn voltunk az udvaron. — Gigi — mondta —, fél óra múlva vége a munkaidőnek. Kimegyünk iá kocsival egy órára a halászcsárdába. Ott befejezhetjük a beszélgetést. — Nem lehet — ingattam a fejem —, dolgom van. Megint megkönnyebbülést éreztem, hogy Margit nénihez kell mennem: gyerekek, vacsora, színház, nem lesz egy szabad percem, és már nem voltam tisztában azzal, mit is akarok, minek örülök, mitől félek. iFelix szemében (láttam valamit felcsillanni, ami olyan volt, mint az aggódás. — De holnap találkozunk, ugye? — Felix — szólítottam először lilyen bizalmasan —, mondja, mért vagyok fontos magának? A gyomrom remegett, és nem értettem, hogy jöhetett ki a számon ilyesmi. Merész feltételezés, a barna szem ködlő szorongásából — talán csak én magyaráztam így — túlságosan messzemenő következtetés. Egy pillanatra fontosnak éreztem magam a szemében,, és ezt mindjárt el is árultam. Valaki .kedvesebb hozzám, mint általában megszoktam, valaki egy kicsit rokonszenvezik velem, s mindjárt megszédülök. Ha most majd mosolyogni fog, vagy azzal a csodálkozó pillantással néz rám... Végtagjaimból hideg zsibbadás kúszott az agyam felé. A másodperc tört része alatt villant át rajtam mindez, míg a 216