Ordódy Katalin: Az idegen, A keskenyebb út

Az idegen

De erről egy férfinak nehéz beszélnie. Kihúztam karom a karjából, és a nyaka köré fontam. — Találkoztam veled, Felix, és ez a legtöbb. Soha ilyen gyengéden, ilyen tudatosan, ilyen boldogítani akarón még nem szerettem. A fenyők csúcsai mind élesebben váltak el a rózsaszínbe játszó égbolttól. Nem aludhattam sokat. Felixnek megígértem, hogy kora reggel kimegyek a tóra, s végigszántjuk a tavat, végigevezünk a partok mellett, még mielőtt megsűrűsödnének az evezőcsapások körülöttünk. Olyan valószínűtlennek tűnt fel az éjszaka, de ezer apró jel emlékeztetett valóságára. Pizsamámra felkaptam rövid vászonpongyolám, és indultam le a második emeletre. Megmagyarázhatatlan, mi történt, de még mielőtt a lépcső aljára értem volna, lent találtam magam a folyosón. Kiáltást hallottam, ami csak tőlem eredhetett, és rettenetes, hasító fájdalom nyilallott végig a bal lábamon. A zuhanásra két ajtó is kinyílt. Nem tudom, kik jöttek ki, nem akartam senkit látni, lecsuktam a szemem, de könnyeimnek így is utat nyitott az éles fájdalom. Nem kellett sokat magyarázni, nyilvánvaló volt, mi történt. Előkerült a gondnok, óvatosan pokrócba csavartak, s szaladt velem a kocsi a miklósi kórházba. Röntgen, tapogatás, igazgatás, kínok, fogcsikorgatás, aztán lábamon a gipsz. — Meddig kell itt maradnom, doktor úr? Vállvonogatás. — Néhány napig, amíg haza lehet szállítani. A végzetbe, még ha ilyen ostoba módon jön is, csak belenyugodni lehet. Feküdtem, és arra ügyeltem, hogy helyezkedésemmel minél kevesebb fájdalmat okozzak magamnak. Képes-e fizikai fájdalom tompítani lelki fájdalmat, nem tudom. Édes, drága Felix, gondoltam, és nem szorult össze a szívem a gondolatra, hogy aligha látom többé. Vasárnap délelőtt van, hétfőn éjszaka utaznak Prágába és onnan haza. Mintha már Glasgow-ban lett volna. Emlék. És én itt maradtam az életemmel, amelyet végigélnem adatott. Az életemmel, ami... Fő a fejem a gondtól, ha eszembe jut, hogy 295