Ordódy Katalin: Az idegen, A keskenyebb út
Az idegen
merem a várost, mint a tenyeremet. Az ünnepélyes diplomakiosztásra eljött édesanyám, és amikor elvittem intézeti szállásomra, megállt a lép csői el járónál, az öreg vaskerítés előtt. Kinek az emléktáblája ez, fiam? — mutatott a szürke falba erősített kőtáblára. Odanéztem, és akkor megláttam a táblát, amelyet éveken keresztül nem vettem észre. Meszsziről jött ember friss tekintete másként lát, máson akad meg, mint azoké, akiknek a látása a mindennapi környezet egyformaságától 'bizonyos mértékig már eltompult. Nők . .. Tudom, mit akart mondani. Nő akadna minden napra más. De nagyon ritkán talál az ember olyan valakit, akinek a csókja nem lealacsonyító, nem megalázó arra sem, akit az ember a feleségének nevez. Anglia messze van, Gigi, és az itt töltött hónapjaim attól az időtől kaptak tartalmat, amióta magára lehetett gondolnom. Elhallgatott, és hallgattam én is. Felpillantottam a méltóságosan körben álló fenyőkre. Közben a teraszon ülők valószínűleg bementek, mert odalentről sem hallatszott többé beszélgetés. — És milyen jó volt magára gondolni — hangja lágyabb lett, talán mosolygott is, nem néztem rá. — Mintha kétszeresen éltem volna. Minden szavam tovább élt magában. Mintha egy nagy süketségben először szóltak volna magához, Gigi. Fásultságban élt, és amint egyet-mást elmondott az életéből, kezdtem sejteni, mi az oka ennek a fásultságnak. Mindenkinek megtett mindent, amit elvártak magától. Azt hitte,, csak másokkal szemben vannak kötelességei. Ez az, ami az önzést mágnesként vonzza. Az én önzésemet is vonzotta. Az én erőmet láttam magában mérkőzni, Gigi, a saját erői aktivizálásáért. Volt ebben persze hiúság is, ne higgye, hogy valami jótékony varázsló vagyok. Cigarettáért nyúlt a zsebébe, és én nem bántam, hogy a parázsló kis cigarettavég itt a teraszon esetleg árulkodni fog. Még nem aludt a ház, késői sétálók lépte allatt megcsikordult néha a kavics. Hagytam beszélni Felixet, hallgattam a vallomást. Egyet biztosan megéreztem: nem könynyű neki a búcsú. 284