Ordódy Katalin: Az idegen, A keskenyebb út

Az idegen

nakáztunk, fürödtünk, sétáltunk, napoztunk, söröztünk, még röplabdáztunk is. Hat-héttagú társaság verődött körénk, és nem találtam meg a magányt Felixszel. Előző napi zaklatottságom eltűnt, a körülményekre bíztam, és elsősorban rá, hogy miképp alakulnak a dolgok. Az este csendesebb volt, mint az előző, mindenki kifáradt az első nap kínálta szórakozások habzsolásában. Vacsora után kiültünk a teraszra, ki sörrel, ki feketével, és csendes beszélgetés folyt. — Nem várunk tovább, Gigi — fordult felém íFelix —, meglátogatom magát. Szavait senki sem érthette a körülöttünk ülőkből. Nehéz visszaadni, mit éreztem, mit gondoltam, amíg a szobámban ültem Felixre várva. Ha valaki nagyon szomjas, és egy pohár vizet ígérnek neki, teljesen betölti a várakozás. Hideglelősen ültem, míg fülem felfogta a létrafok csikorgó neszét. Felix megállt előttem. Tudtam mindent, ami következik, s nem tiltakoztam ellene, de nem tudtam elűzni azt a villámszerű felismerést sem: ez nem az a pillanat. Az olyan pillanatokat, mint az előző esti, nem lehet előre megbeszélni. Felix nem ült le, kiállt a nyitott erkélyajtóba, háttal nekitámaszkodott, és nézett ki az éjszakába. Követtem. A teraszon beszélgetők hangja elmosódva hatolt fel idáig, csak egy-egy erősebb hang, nevetés jutott el tisztán hozzánk. Egy darabig hallgattunk, aztán karomat Felix karjába fűztem. — Szeretném, ha mindig örülni tudna annak, hogy találkoztunk — mondta halkan. — Én nem viszek el innen mást, mint a maga emlékét. Meg akartam ezt mondani, Gigi. — Máig sem értem Nálunk a külföldiek könnyen hódítanak, és maga körül is annyi... — Ennek nincs (jelentősége. Ha én meghódítottam, ha barátjának nevez, akkor semmiképpen sem lehetett döntő momentum az, hogy külföldi vagyok. — Nem. Csak csodálatosabbá tette az egészet. — Cambridge-ben végeztem, és azt hittem, hogy úgy is283