Ordódy Katalin: Az idegen, A keskenyebb út

Az idegen

ját, valamivel a válla alatt, ahogy épp a szájam magasságába esett. Bejött utánam a szobába, de akkor már felcsavartam a villanyt, s a 'hirtelen támadt fényben hunyorogva néztünk egymás szemébe. Egy pillanatig azt hittem, ha csak egy fél lépést tesz felém, akkor, történjék akármi, mindenben követem. Álltunk, aztán a villanyfény közénk állt. Az izgalom, az ugrásra kész vad izgalma megbénult izmainkban. A mosdóhoz léptem, és reszkető kézzel kinyitottam a vízcsapot. — A vacsoránál majd találkozunk — ismételtem szemlesütve. Aztán hallottam, hogy becsukódik az ajtó. Felnyikorogtak a lépcsődeszkák. Csönd lett. A fülem zúgott. Gépiesen kezet, arcot mostam, megtörülköztem, és hanyatt dőltem az ágyon. Mereven néztem a mennyezetet, mint valamikor nagyon-nagyon régen, talán egy másik életben, egy kórházi szoba ugyanilyen fehér, közömbös, személytelen plafonját, a krízis egy másik pillanatában. Elmúlt valami, valami elmúlt, minden szívdobbanásom ezt ütötte ki a drótnélküli távírón, s a jelek észrevétlenül, visszhangtalanul szétszóródtak a sötét, csillagos ég alatt. Anikó kissé neheztelt is, amiért annyit várattam magamra. Nem tudtam tettetni a gondtalan vidámságot, ami az egész terem hangulatán uralkodott, talán azért is, mert ezt ilyen alkalommal mindenki kötelezőnek érzi. Felix is inkább komoly volt, de inem rosszkedvű, és csendes mosolya, meleg tekintete megnyugtatott. Anikót különben is beszédes természettel áldotta meg a sors, s most, hogy iszogattunk, még inkább megoldódott a ínyelve, nem kellett magam a társalgással túlságosan megerőltetni. Tudtam már, hogy az ilyen üzemi kirándulásoknak vannak bizonyos hagyományos szokásai. Bemutatkozás, tréfás curriculum vitae, amelynél a szellemeskedni szeretők kitombolhatják magukat. Eltűrtem az ilyesmit, mi mást is lehetett volna tenni, mint jó arcot vágni hozzá, de igazán mulattatni soha nem tudott. Szerencsére most erre nem került sor. Mikor a gondnok látta, hogy a vacsora utáni han281