Ordódy Katalin: Az idegen, A keskenyebb út

Az idegen

íen egyszemélyes szobánk, de ez amolyan kivételes vendégeknek fenntartott szoba kéne hogy legyen. .. Az öreg habozott, ami érthető, hiszen kivételes vendégek, személyek nálunk bármikor akadhatnak, és ezeket látatlanban is respektálni kell, mert mit lehet tudni a következményeket. Aztán eszébe jutott még egy megoldás. — A huszonötös szoba is megfelelne. Igaz, hogy ez már manzárd, be van építve a padlástérbe, és a második emeletről csak amolyan létraszerű lépcső vezet fel egyelőre. De délnyugati fekvésű, és erkély is van ehhez a szobához. A kilátás gyönyörű! — mondta meggyőző hévvel, majd halkabban hozzátette: — Csak lhát a mellékhelyiségek... szóval le kell sétálni a második emeletre. Nem haboztam sokáig. Fogtam a kopott táskám, és indultam, hogy elfoglaljam a manzárdszobát. Felix jött, elvette a koffert. — Meg kell nézni azt a létrát, nem veszélyes-e. Nem, nem volt veszélyes, egyik oldalán még korlátul szolgáló léc is 'volt, meg lehetett kapaszkodni benne. Az egész ház tele volt az épp hogy csak befejezett épület festék- és malterszagával. Az én szobámban is illatozott a fenyőpadló, de a levegő fülledt volt. Egyenesen az erkélyajtóhoz léptem, és sarkig tártam. Innen be lehetett látni a tavat, melynek csillogását körül árnyékba borították a parti fenyők. Alattunk volt a terasz, amelyet ugyan nem lehetett látni, de a hangos beszéd felhallatszott. Felix a szoba közepén letette a táskát, és utánam jött az erkélyre. — Azt hiszem, Gigi, ez a legjobb szoba. Megfordultam. Nem láttam jól az arcát a sötétben, de tudtam, hogy rám néz, néz engem, mint Nellike születésnapján. Azzal a tekintettel, ami rávett, hogy egyik százast a másik után költsem el, csak hogy ez a tekintet le ine csússzon rólam közömbösen, és ne pásztázzon másfelé, más pihenőhelyet keresve. — Most... Kezet mosok — mondtam rekedten —, megfésülködöm, és majd a vacsoránál találkozunk. Visszamentem a szobába, de ahogy elmentem mellette, világító fehér ingén keresztül gyorsan megcsókoltam a kar280