Ordódy Katalin: Az idegen, A keskenyebb út
Az idegen
ikaptam a hajamhoz, a (blúzomat igazítottam meg, mint akin valami toaletthiba van. Egyszerre láttam magamat ennek az idegennek a szemével, agyonmosott blúzban, az olcsó cérnaszvetterben, a divatjamúlt, kifényesedett ülepű szoknyában, a vastag szálú műselyem harisnyában. A hajam is, ahogy éppen nőtt, a körmeim ... íDe hát nem mindegy? Számomra mindez régen természetes. Hiába,, a pillantása, ahogy szemügyre vett, felkavart. — Hol tanult meg angolul? — Még gyerekkoromban nagyon szorgalmas tanítványa voltam egy néninek, és most évekig angol szövegek között éltem, fordítottam. De hát éppen csak annyit tudok, amenynyl a munkámhoz szükséges... Most pedig — tettem hozzá sajnálkozással — talán azt is elfelejtem, mert új beosztásban vagyok, ahol, űgy látom, erre" a kevés tudásomra sincs szükség, bár azért helyeztek ide, mert valamit konyítok az angolhoz. Nem mondtam el ezt persze ilyen simán, de azért megértette, és elmosolyodott. A felső fogsorában oldalt kivillant egy aranyfog. — Gyakorolnia kellene. Sokat beszélni. Legyintettem. Űjra teletöltötte a két poharat, mielőtt még tiltakozhattam volna, aztán rövid hallgatás után megszólalt: — Gyakorlatképpen is, nem volna kedve tolmácsolni? Számtalanszor szükségünk van valakire, és többnyire csak a német nyelv beiktatásával tudjuk magunkat megértetni, ami nagyon bonyolítja a dolgot. — Ö, szívesen — vágtáim rá szolgálatkészen, de a másik pillanatban elbátortalanodtam. — Bár ... -Nem hiszem, hogy megfelelnék. Megint vizsgálódó tekintetet vetett rám. — Megpróbáljuk. Hol dolgozik most tulajdonképpen? — A kereskedelmi osztályon. — Aha, Majerčíknál, ugye? Felemelte a poharát, egy kicsit felém lendítette, engem is ivásra szólítva ezzel. Felhajtottam hát a második pohárkát is, aztán mindjárt felálltaim. 184