Ordódy Katalin: Az idegen, A keskenyebb út

Az idegen

né megjegyzésére gondoltam. Mosolyogtam is talán. Nem, igazán nem haragszom. Ilyesmim már réges-rég túl vagyok. Mintha még büszke is lettem volna rá. Ha a kettő nem zárná ki egymást, azt mondanám, hogy a fásultság bizonyos fajta boldogságot is jelenthet. A fásultság azért nem zárja ki, hogy az ember észrevegye maga körül a dolgokat, csak éppen nem zökkentik ki közönyéből. Nekem is észre kellett vennem, hogy a gyerekek jobban kezdenek húzni apjukhoz. Olyasmire gondoltam, hogy ez méltánytalanság, én érdemlem ki jobban a szeretetükét, én hozok értük több áldozatot, de ezek a gondolatok hamar a semmibe vesztek, mert hiányzott belőlem az őszinte felindulás, a féltékenység és minden érzelem, amely táplálná tudta volna őket. Űgy látszilk,, a .gondolatok termékenyítő ereje az érzelmekben gyökerezik. Mit is szeretnének rajtam, a gondolkodás természetes kötelességem, az Ikijár nekik. A pluszt az apjuktól kapják. Az új ötleteket, a játékosságot, pajtáskodást, hancúrozást. Űj tavasz jött és új ősz. Akkor, késő ősszel történt valami, amit talán űgy Is lehet venni mimt bizonyítékot: nem természetes állapot, és ezért nem lehet tartós sem az (élet és a halál közötti keskeny határvonalon járni. Az ember könnyen leszédül. Legelőször a mennyezetet pillantottam ímeg, az alacsony mennyezetet, amely mintha kész lett volna minden pillanatban agyonnyomni. Gyorsan lehunytam a szememet, de létem tudata elől már nem menekülhettem. A mennyezet idegen volt, derekam érezte, hogy nem az otthoni ágyat nyomja. Ráeszméltem, hogy kórlházban lehetek. Szívem erősen lüktetni kezdett, és gondolataim olyan erővel indultak meg, mint imikor egy forrás löki ki magából az elzáró jégdugaszt. Ömlöttek, zuhogtak, elborítottak, de nem volt bennük semmiféle rendszer, logika. Űgy úsztam bennük, mint sűrű, zavaros vízben, míg le nem süllyedtem' megint az öntudatlanság fenekére. Második ébredésem sokkal józanabb volt. A (Szememet nem nyitottam if el, de emlékeztem 151