Ordódy Katalin: Az idegen, A keskenyebb út
Az idegen
máshoz való viszonyunk kikristályosodott. Éltük a magunk zárt életét, és nem nagyon vettük figyelembe, hogy idestova már egy éve háború van. Később gyakrabban találkoztunk ezzel a szóval, és a világ is kezdett átalakulni körülöttünk. Élelmiszer jegyek, családjainkban előfordüló behívások jelezték, hogy a világ reng 'körülöttünk. Ezek a jelek mégsem hagytak bennünk maradandó nyomokat. Túlságosan el voltunk zárva, iés így nem tudtuk felfogni a külső világ eseményeinek horderejét. Elfoglaltak apró ügyeink. É,n a háborúnál sokkal inagyobb jelentőségűnek tartottam, hogy a húsvétra kapott csinos ruhám felkeltette társnőim csodálatát. A háború, úgy látszik, nem ártott meg apám üzletének. Ha az anyagbeszerzés nehézségekkel járt is, a munkában nem volt fennakadás. Valahányszor anyu (látogatóba jött hozzám,, panaszkodott, hogy -kénytelen ő is beállni apuhoz segédnek, annyi a megrendelés, néha még éjfélkor ás a sötétkamrában dolgoznak, retusálnak. Akkoriban fogadtunk fel egy kis falubeli parasztláinyt kisegíteni. Barátnőim előtt, beszélgetés közben, többször szót ejtettem „cselédünkről". Ezen ugyan nem illetődtek meg, hiszen magától értetődőnek tartották, engem azonban tltikos büszkeséggell töltött el. Több jogot éreztem rá, hogy az úrilányok közé tartozzam, mert ha nem egészen tudatosan és kihívóan is, de osztályoztunk: ezek az úrilányok, ezek meg nem. Én itt közéjük tartoztam, s ez otthoni helyzetemmell szemben emelkedést jelentett. A harmadik év vége felé, éppen a tanulószobában ültünk, és Bodó Klárival színészképeket cseréltünk a tankönyvbe csempészve, mikor bejött Patricia nővér, keresgélt a könyvekre hajló fejek között, és hozzám lépett: — Gyere, Gabi, anyukád vár a vendégszobában. Nagy szemet meresztve álltam fel, éls követtem a nővért. Nem tudtam elképzelni, miit jelent anyu látogatása hétköznap és ilyen szokatlan időben. Tíz perc múlva benyitottam a tainüló ajtaján. —• Szervusztok, igyerekek, megyek haza — intettem feléjük. — Mi az, mi történt? Meddig maradsz? U