Ordódy Katalin: Az idegen, A keskenyebb út

Az idegen

Összevissza kérdezgettek. Én pedig a riadalom és öröm furcsa vegyülékével közöltem: — Apa bevonul, anyu kikért, és hazavisz, hogy elbúcsúzhassam tőle. A zsibongásban, ami bejelentésemre keletkezett, a sajnálkozás mellett az irigység is hangot kapott. Hogyisne, ilyen váratlanul egy kis szabadsághoz jutni! Este volt, mire megérkeztünk, apám várt az állomáson. A nyakába ugrottam, annyira örültem neki, és bármenynyire is szerettem volna, semmiféle szomorúságot nem éreztem. Furdalt is a lelkiismeret, hiszen apa holnap elmegy, és olyan helyre, ahol meg is halhat. Nagyon szerettem aput, keveset beszélt, de a szeme mindig mosolygott rám. Nem volt olyan erőszakos, mint anyu, aki mindig keresztül vitte az akaratát. Képtelen voltam elképzelni aput puskával a kezében, amint az ellenséget lövi, de az is lehetetlennek tűnt fel, hogy neki történjen valami baja. Sokáig ültünk a vacsoránál, és beszélgetitünik. Megtudtam, hogy az üzletet majd anyu vezeti tovább, hiszen annyira már érti a mesterséget. — Giizát elsején elbocsátom — mondta anyám. — Már úgysem lehet bírni, másodszor kért fizetésemelést. Azt hittem, letörik a szarvuk, mivelhogy a zsidóknak már inem szabad cselédet tartaniuk. Mert azok rontották el őket. Egyedül maradok, nem kell nekem senki. Ezzel váratlanul sírva fakadt. Sosem láttáim még anyámat sírni; ha valami nem tetszett neki, mindig csak kiabált, pörölt. A könnyeit látva egy kicsit elszorult a szívem. — Ne sírj, anyu — vigasztaltam —, biztosan itudom, érzem, hogy apunak inem történik semmi baja, hallgass rám. Nem hallgatott rám, de apura sem, aki dörmögött valamit, a vállára boruló anyu hátát veregette. Ekkor gondoltam először arra, hogy anyu szereti aput. Egyébként neki is csak parancsolgatott, nem nagyon kényeztetett el bennünket. Másnap, amikor aput a vonathoz kísértük, mély levertséget éreztem, mert arra gondoltam, ihogy anyuval kettesben bizony nem lesz valami nagy vigalom az élet. Nem apu volt az egyedüli bevonuló, búcsúszavak, sírás 12