Ordódy Katalin: Az idegen, A keskenyebb út

Az idegen

ragadta a csuklómat. Mélyen nézett a szemembe, fejét kissé oldalra hajtotta. — Nem kell ehhez varázslat. — Józsi! — elfojtott hangom majdnem lángot vetett. — Ez vagy te, ez vagy te... — Egyszerre elgyöngültem, és a sírással küszködtem. Ki tudja, imikor fedezte fel a pénzt. Ha nem tud róla, talán bele sem bocsátkozik ilyen kalandba. És még talán jogos (is az erkölcsi fölénye, ami a szeméből sugárzik, hiszen csaltam. Csaltam a jövedelmem bevallásánál. Titkom volt előtte, nem olyan emberi titok, amit senki sem tud mással megosztani, nem az egyéniségben rejlő, az ember maga által sem ismert titka, közönséges, házastársak közötti bizalmatlanságból vagy számításból, vagy más ilyen kevésbé tiszteletre méltó okokból eredő titkolózás. iLeleplezetten, elkeseredetten, tehetetlenül roskadtam vissza a székbe, csendesen isírni kezdtem. Nem voltam erkölcsi fölényben többé, a helyzetet mégis felháborítóan igazságtalannak találtam. Megteltem keserűséggel. — Rendelkezésedre áll a pénz. Megleszek ezután is a rongyaimban. Ügy takarékoskodtam ... De hát te cselekszel helyesen, Józsi. Az élet mindig melletted bizonyít. — Piszok vagyok, mosogatóié ... — elém térdelt, átkulcsolta a derekamat. — Nem kell ide színház, Józsi — próbáltam eltolni kedvetlenül, de vaskapocsként tartott. — Színház? Higgy, amit akarsz. Disznóságot csináltam, de a legszörnyűbb az, hogy tőled kell kérnem. Tudom, hogy megvetsz. És joggal. De nem kutattam, véletlenül bukkantam rá arra a pénzre. Régen tudok már róla, de ha ez ... ez nem jön közbe, sosem tudod meg, hogy megtaláltam. — Hát vidd ... — Nem. Én nem nyúlok hozzá. (Számold te a kezembe, legalább jobban fog égetni. Én is majd a kezedbe adom viszsza. — Ha ragaszkodsz hozzá ... Benyúltam a fehérneműs szekrénybe, előhalásztam a dobozt. A pénzzel együtt kiöntöttem a papírba burkolt brosstűt is. Egyenesen Józsi lába elé gurult. Felemelte. — Ezt nem ismerem. a* 115