Ordódy Katalin: Az idegen, A keskenyebb út

Az idegen

ihívta. „Viszontlátásra, Szinne úr, (köszönöm a kitűnő partit." „Szervusz, Bamdikám, remélőm, (holnap is látunk!" Mert akaditaik olyanok is, akik tegezték aput. Én néha elmentem utáina, s ott álldogáltam a pálya szélén, vagy Illedelmesen leültem valamelyik padra, és ügyelteim a 'boszorkányosan ide-oda vágódó labda útját. Akik éppen pihentek, néha beszédbe elegyedtek velem, de ösztönösen éreztem, hogy ez csak amolyan formális kedveskedés, ami kijár a partner gyerekének. Amúgy sem voltaim valami barátságos ikislánv, mert úgy éreztem, csúnya vagyok, s ez imfinden idegennel szemben zavart. Tizenkét éves voltam. Egyszer, amikor estefelé kéz a kézben baktattunk haza apámmal, megkérdeztem: — Apu, te miért nem maradsz velük, miért ;nem mész oda, ahová ők? Apám elnevette magát. — Csaik niinos 'kifogásod ellene, hogy sietek hozzátok haza? — Deíhogy. De... ugye, te nem vagy vellüik olyan jóban, mint ők egymással? — Hogy mik járnak a fejedben! Nézd, ha én elmennék hozzájuk, akkor nekünk is vendlégül kellene látnunk őket, és ilyesmiről nem lehet szó, itudhatod. Bólintottam. Két egyszerű szobánkra gondoltam, és arra, hogy a vendégeskedés pénzbe -kerül,, amiből nekünk nincs olyan solk. Ennyit már értettem. Anyu is többször említette: „Gabikám, amióta bennlakó vagy a zárdában, minden pénzt elviszel hazulról. Tanülj, hogy legyen értelme a sok kiadásinak." A falunkban ugyanis csak nyolcosztályos elemi iskola volt, így jutottam én a közeli városkába, aiz apácák internátusába mint polgári iskolai tanuló. Voltaik ott földbirtokosok gyerekei, de gazdagabb parasztok is beadták lányaikat az internátusba. Eleinte nem ismertünk imás megkülönböztetést, csak hogy ki a jópofa vagy !ki a <nyaflka, árülkodós. Kis társadalmunk állandó forrongásban élt, barátságok bomlottak fel, új csoportok alakultak, hogy ismét szétessenek, és más összetételben alakuljanak iki. ÍÉv végére azérit egy10