Zalabai Zsigmond: Mindenekről számot adok, Hazahív a harangszó

Hazahív a harangszó - IX. "Nincs már szívem félelmére…" - 3. "Az embereket Te meg hagyod halni…"

kevesebb levegő jusson a háznál kiterített halotthoz — becsukták, befüggönyözték. Az órát, jelezve, hogy egy ember számára megszűnt az idő, megállították; ne zavarja ketyegése csöndjét a gyásznak. A tükröt, mert az letakaratlanul sárgaságot okozhatott a beléje pillantónak, fekete kendővel borították. A halott körüli teendőket általában asszonyok — tudói életnek és halálnak — végezték; a férfi halottakat bizonyos B. bácsi tette rendbe és borotválta meg. Langyos szappanos vízzel lemosdatták a halottat (a mosdatóedényt: ócska, csorba cseréptálat kert végében, nem járt helyen ásták el később); majd tisztára törölték. Ügyeltek rá, hogy az elhunyt lehetőleg arcának természetes vonásait őrizze kiterítve is. Állát kendővel kötötték fel (ezt, miután szükségtelenné vált, a koporsóba helyezték); szemét lezárták, ha kézzel nem ment, régi pénzérmét tettek a szemhéjra, hogy csukva maradjon. A halottat rendszerint hárman öltöztették. Felnőtteket fekete ruhában készítettek elő végső útjukra; asszony halott olykor „lángfestő" (sötétlila színben játszó) ruhát kapott, elébe kötényt, a lábra csizmát vagy cipőt, a fejre kendőt. A férfiak öltözéke: nadrág, lajbi (mellény) és kabát; lábukra csizmát húztak (az egyes helyeken dívó mezítlábas temetkezést falum nem ismerte); fejük mellé mindig kalapot tettek. Ettől a hagyományrendtől csak akkor tértek el, ha nagylány távozott az élők sorából. Manapság, hacsak különös tragédia nem váltja ki, ritka az ifjúkori elhalálozás; régen azonban, főleg a gyógyíthatatlan tüdőbaj miatt, gyakran előfordult, hogy egy-egy leány még az esküvőjét sem érte meg. Egy régi sírkő feliratának részlete így vall erről: Állj meg utazó Ki vagy mulandó Nézd meg, ki nyugszik itt. SIPOS ERZSÉBET ki élt 17 évet megh. 1915. febr. 16-án Kedves szüleim tudom hogy sírtok értem Hogy bimbó koromban már síromba tértem. Oh de ne sírjatok értem Mennybe a Szüzekhez értem Biztos már az én reményem Mert Jézus a vőlegényem 471