Zalabai Zsigmond: Mindenekről számot adok, Hazahív a harangszó

Hazahív a harangszó - VII. "Lakodalom van a mi utcánkban" - 5. Vacsorától hajnalig

Kis pej lovam, Ráró, leesett a patkó a lábáró', barna kislány maj' megvasaltatja, hej, mer' hozzá járogatok rajta. Kis pej lovam, Ráró, igyál, itt a vályó, barna kislány hozott bele vizet a szőke Tiszáról. Hej, barna kislány, barna kislány! Leányok közt csoda ő, ékes-fényes drágakő! Mályvám, violám, szegfűm, ibolyám! Sej, a rózsám, az én rózsám... ... Az én rózsám tejbe mosdik, nem vízbe, törülközik rezgő nyárfa levélbe. Mert a rezgő nyárfa, csipkés annak a levele, babám karján elaludtam az este. Három éjjel nem aludtam egy órát, mindig öleltem a babám derekát. Éjfél után reggel zsibbadt el a jobb karom, a bal karommal ölelem a babámat. így süllyedt-emelkedett, a kedélyállapot változásait követve, a dal; szólt halkan-búsan vagy éppen dacos kivagyisággal, csizmadobogás és asztalverések közepette. Ha belefáradtak, játékokkal, alakoskodással, újabb rigmusokkal múlatták az időt. A „fordójj, bóhá"~t a fiatalabbak játszották. Egy legény beleült egy karszékbe, s hátulról valaki zsebkendővel meglegyintette: „Fordójj, bóha!" Mire az: „Addig nem fordolok, míg N. N. meg nem csókol!" A megnevezett leány, pironkodva bár, de megtette. Fölszabadította a játék a lefojtott — g a fogyasztott bor arányával egyenes arányban növekvő — érzékiséget, melynek a lagzi által megengedett csókos megnyilvánulásait nagy nevetés, jókedvű visongás kísérte. Nem maradhattak ki a sorból a hangulat emelkedtével azok a dalok sem, melyekkel a férfiemberek a csapodár, a „rossz" lányokat vették nyelvükre: 423