Zalabai Zsigmond: Mindenekről számot adok, Hazahív a harangszó

Hazahív a harangszó - VII. "Lakodalom van a mi utcánkban" - 5. Vacsorától hajnalig

így a vendég gyomra nem marad éhesen. Lássanak hát hozzá, uraim, de frissen, jó apetitussal, kívánom szívesen. E szó mondásom. A vacsora szertartásához hozzátartozott az a szokás is, hogy menyasszonynak és vőlegénynek — bizonyítva megpecsételt sorsközösségüket — egy tányérból kellett ennie. A levest tyúkhús, kakas követte; természetesen megint tréfás hangú kínálgató vers kíséretében: Behoztam a kakast egész tarajával, jó puhára főzték apró rizskásával. Nem gondolta volna tegnap szegény, mikor kukorékolt a szalma tetején. De én tudtam, fentem fogam rája, mert sokat beszökött a búzás kamrába. Meg is hízott biz ez, bárhogy esett, mindég, jól is lakhat ebből ez a sok szép vendég. Kedves násznagy uram, rám is legyen gondja: nézze, násznagy uram, milyen nagy a combja! Disznót a régi lakodalmakban nem vágtak. Helyette marhahúst szolgáltak fel. Fölötte — nagyapám már mondja is — ez a rigmus járta: Gyenge borjúcskának hoztam most a húsát, ki ily korán leié szomorú halálát. Alig élhetett még tizennyolc éveket, és íme, ily korán ért már gyászos véget. Aszongyák, foga se volt még szegénykének, tíz éve, hogy búcsút mondott fél szemének. De a másikkal is mindhiába nézett, hacsak kölcsön nem kért mástól pápaszemet. De már akárhogy volt, mégis íme, végre került fáradt teste ím, nagy tisztességre. A maga húsából együk meg a torát, azután meg ki-ki igya meg a borát. 418