Zalabai Zsigmond: Mindenekről számot adok, Hazahív a harangszó

Hazahív a harangszó - VII. "Lakodalom van a mi utcánkban" - 3. Esküvőtől a menyasszonybúcsúztatásig

Imakönyv van a kezébe, régi szeretője van az eszébe. Páros csillag az égen, ragyog a fekete szemében. Már minálunk soroztak, nemsokára be is rukkolnak. Kislány mondja az anyjának: viszik a babám katonának. Kikíséri a vasútra, ráborul a szeretője vállára. Isten veled, Juliskám, tied leszek három év után. Muzsikával, énekszóval vonult a menet; ki-kivált belőle valaki, hogy kulcsos kalácsot dobjon a bámészkodók közé, jót húzasson cimborájával a magával vitt borosüvegből. S fölfölszállt a menetből egy-egy jókedvű kurjantás is, megtoldva a végén egy éles asszonyi „ujujujujúj"jal: Sárgarépa, petrezselyem, menyasszonyunk földig selyem! Aranybárány, arany kos, esküvőre megyünk most! A templomba érve a menyasszony és a vőlegény külön, ki-ki a saját padjába ült; csak akkor kerültek egymás mellé, miután a pap — előbb a menyasszonyt, aztán a vőlegényt — az Űr asztalához szólította őket, hogy az egyház előtt is kimondják az igent. Ám polgári házasságkötés ide, templomi esküvő oda, a vőlegény még ezek után sem vihette ám a maga házához a menyasszonyt! Mert a templomból a két sereg — az egyik menyasszonyostul, a másik, vőlegényestül — a saját portájára vonult vissza. A lagzi legrégibb (a harmincas években már nem dívó) szokásai szerint a vőlegénynek el 407