Zalabai Zsigmond: Mindenekről számot adok, Hazahív a harangszó

Hazahív a harangszó - VI. Volt egyszer egy gyermekvilág - 2. Néhány csoportos játék

a vastagabb vége üreges, a vékonyabbikat pedig a toll „lelke" tölti ki. Behasítva a tollszárcső zárt végét, kihúzták belőle a „lelket", e finom fonálszerűséget, s szólhatott máris a kicsi síp. Fűzfavesszőből kora tavasszal, amikor jól engedelmeskedett a megmunkáló kéznek az anyag, nemcsak síp készült, hanem egyéb játékszer is: a „bakszekér". Két, félkörívben meghajlított pálcából állt, melyeket oly módon illesztettek egybe s fogattak össze X alakban találkozó végeiken egy rájuk kötött villás ágú husánggal, hogy a félkörívek szétálljanak — mintha szántalpakat látnánk, de terpeszben. A bakszekér elé „szekerrúd" — husáng — került még, amellé pedig egyes vagy kettes fogat, attól függően, egyedül avagy kettesben játszik-e a szekérrel a „gazda". 2. NÉHÁNY CSOPORTOS JÁTÉK Egyszerű, de nagyszerű szórakozási formákat eszeltetett ki a gyermekekkel a drága játékszerek hiánya. Ezt a hiányt szerencsésen ellensúlyozta a játszadozás sava-borsa: a fantázia. A lényegében primitív „gyugdosó"-t a képzelőerő (egy adott tárgy varázslatos „átalakítása") s a kitalálandó rejtély avatta, izgalmas és közkedvelt játékká. Nyájszerűen egybeverődött, összebújt gyerekek gombot, „pitykövet", (golyót) vagy szép formájú, csillámló kövecskét adtak körbe egymás között, ügyelve rá, hogy az előzőleg kijelölt „kereső" még csak ne is sejtse, kinek a tenyerében állapodik meg végül a tárgy, melyet — nem mentesen talán a puritán falusi karácsonyok jellegzetes két ajándékának hatásától — „dió"-nak, illetve „mogyoró"-nak neveztek ki. A tárgy elrejtése után a játszók sorjában leültek a földre, a fal mellé vagy éppen a ház előtti kispadra, s kezüket — imádkozásszerűen összetéve azt — maguk elé nyújtották. A kereső, követve a szótagszám megszabta ritmust, végiglépegetett az ülők előtt, s közben az alábbi szöveget kántálta: E-re cső-rög a di-ó, ě-re még a mo-gyo-ró. Itt add ki! 367