Zalabai Zsigmond: Mindenekről számot adok, Hazahív a harangszó

Hazahív a harangszó - III. Asszonymunkák - 4. Kendermunka

közül kihulljanak a növény belső, fás részei; abbahagyja néha az ütemes sulykolást, de csak azért, hogy a törőszék lábához verdesse a megmunkált köteget, hulljon belőle a „pozdorja", a finom rostszálak között éktelenkedő törmelék. Miután ennek nagyja kihull, kisebb csomóra tekeri össze a kendert, sulykolja-veri azt tovább, míg olyannyira tiszta nem lesz, hogy a „tíló"-ra kerülhet. Négylábú faszerkezet volt a tiló, nyitható-csukható csapókarral, amely egymással párhuzamos két deszka közé illeszkedett be úgy, hogy lecsapódva beletörte a kender rostjait a deszkarésbe, összezúzva bennük szilánkjait is a pozdorjának. A megtisztított kenderszálcsomók göngyölegekbe kötve őszig a kamrába kerültek, várva, hogy — átesve a feldolgozás eddig leírt szakaszain — utolérje őket társuk: a magvas kender is. „Héhőnyi" — rostot fésülni a kerek formájú, vastüskés, sűrűn szöges „héhő"-kön — általában ősszel szoktak az asszonyok. Háromféle héhőt (gerebent) használtak. A legritkább fésűjűn a legdurvább, zsáknak, ponyvának való rost akadt fenn. Ennek neve kóc volt. A sűrűbb fogazatú gerebennel kifésült, közepes minőségűnek tartott, törülköző, konyharuha anyagára jó rostszálat „pátyosz"-nak nevezték, azt a rostot pedig, amely a pátyoszhéhőn való fésülés után a kézben maradt, tehát a legfinomabb volt, cérna vékonyságú csupán, a „szálá"-nak mondták. A szálát „koszoró"-ba rendezték; a kócból s a pátyoszból meg „gúgyelá"1 formáltak, laza göngyöleget, amelyet aztán fonáskor a guzsalyra kötöttek fel. Fonóházat a két háború közötti Ipolypásztón már nem tartottak; többnyire a rokonok, szomszédasszonyok, lánypajtások jártak össze csupán. Akárcsak a tollfosztó, alkalom volt a fonó is a tereferére, az emlékezésre; arra, hogy átadják magukat a téli esték nyugalmas, békés, családias hangulatának, s alkalom egyúttal — mert a tétlen pihenést kizárta fogalmai közül a parasztélet erkölcsi rendje — a hasznos időtöltésre, a munkával való pihengetésre is. Nemcsak a nyelvek peregtek, hanem az orsók is; öten-hatan ha fontak, „csak ugy szeletek a ropkák". öregebb asszonyok, nagy- és dédanyák, bár kezük is reszketett már, ha mást nem, hát a kócot fonták: bal kézzel eregették a guzsalyra felkötött „gúgyelá"325