Zalabai Zsigmond: Mindenekről számot adok, Hazahív a harangszó

Hazahív a harangszó - III. Asszonymunkák - 1. A konyhában

tésztájához mindössze hat dekát használt fel belőle Tóth mama. Estére a párból kiázott az erjesztőanyag, kellőképpen átmelegedett a liszt, megfőtt a krumpli — következhetett a „kovásztétel" munkája. A fateknőben a liszt egy részét (ha kilenc kenyeret sütöttek, két kenyérrevalót) elkülönítették a többitől, belemorzsolták az élesztőt, ízesítőként s egyben lisztpótlóként tört főtt krumplit adtak hozzá (kilenc kenyérre egy tálnyit), majd rászűrték a pár levét. Ezután a kenyérkészítés egy jellegzetes eszközét, az egyetlen darabból faragott, kis lapátszerűségből és mintegy méternyi nyélből álló „kovászverő fá"-t vette kézbe a gazdasszony. „Jó beleizzadtunk, mire ugy jővertük a kovászt, hogy szép sima légyén még hólyagos." „Isten áldása" néven emlegették valaha a kenyeret; isten áldását kérték a kovásztételre is: hogy a tészta jól megkeljen, tenyerük élével még a református asszonyok is keresztet rajzoltak rá. „Tóth mama még szokott cuppognyi is" — mondja „nene" (nagynéném), jót nevetve a múltból visszavillanó emléken, ezen a bizonnyal ősi, ám számára már homályos értelmű praktikán, amely ugyancsak a kovász jó kelését hivatott elősegíteni. Az erjedést persze racionális módon is befolyásolták: letakarták, hogy melegen álljon, a kovászt, keresztbe fektetve előzőleg a sütőteknő peremén a „kovászjá"-1, ezt a villás formájú vagy lécekből s félkör alakú ágakból eszkábált eszközt, melynek az volt a rendeltetése, hogy megakadályozza, nehogy a „sütőabrosz"-ba keljen bele a tészta. Vánkos került végül az abroszra: nagy, dundi pont a kovásztétel esti munkájának végén. A pirkadat megint csak a sütőteknő fölött találta a gazdasszonyt. Könyökig feltürekezve dagasztott: jobb kéz, bal kéz, jobb kéz, bal kéz; ütemesen gyúrta, gyömöszölte a langyos sós vízzel leöntött kovászba a lisztet, míg össze nem állt tökéletesen a tészta. Ezt aztán részekre osztotta: „kiszakajt"-ott belőle egy-egy kenyérnyit, s liszttel behintett „szaka jtóruhá"-ha., onnan meg hántolt fehér vesszőből fonott „szakajtó"-ba rakta: keljen egy darabig még a tészta. Ekkorra a kemencében vígan lobogott már a láng. A fűtés — venyigével, ággal, kukoricaszárral — a ház öregjeinek volt a feladata. Nálunk „öregattya", a dédapám kezelte a „tüzes" 312