Felvidéki mártírok és hősök aranykönyve. Felvidéki irodalmi emlékkönyv (Budapest, MEFHOSZ, [1940])

Szitnyai Zoltán: Kárpátoktól az Adriáig (vers)

SZITNYAI ZOLTÁN — Még azt akarok csak kijelenteni, szlovák testvirek, hogy eztet országot mink történet folyaman ezer éve megtartottunk. Köszönünk eztet elsősorban első szent kiralnak, Istvánnak, aztán szabadsaghős Rakoczinak és kényuralom által szamkitett Kossuth Lajosnak. Ezek történelem fényes csillagai. Mink, magyarok, akarok mondani, hogy úgy ne mondjam, magyar anyanyelvű szlovákok, akik vagyunk Kárpátoktól Adriáig, tekintjük nagy tisztelettel történelmi példaképekre, csillagokra, mert nyelvében él nemzet, itt élned és meghatnod kell. Én ismétlek, most midőn önrendelkezési jogunk Wilson tizenkét pontja és függelék által magyar elnyomatas megszüntetvén, mink, ország megtartunk, aztat kiáltok: il jen csehszlovák testvériség, iljen magyar haza! Mindenki éljenzett és lelkesedett, koccintottak, ittak. Soha még ilyen testvéri ünnepséget nem láttak a Vnucskó-kocsma füstös falai. Másnap, amikor még alig pihente ki az ünnepség fáradalmait pán Oktavecz, idézővégzést kézbesítettek neki a selmeci járásbíróságtól. Ugyanolyan volt, mint az előbbi, csak a kir. szó volt keresztülhúzva rajta. — Mit akar tőlem ez a Ruzicska? — tűnődött pán Oktavecz. — Alighanem, mint szlovák nemzeti tanács elnöke akarja velem beszélni. S mivel az orvos éppen a városba hajtatott, felkapaszkodott a kocsijára. — Ha megengedsz, pajtas, tartom veled a varosba. — No, hogyne, hogyne pán Oktavecz. Valami fontos ügy? Politika? — Hát persze. Egész széttépnek már az ember. — Talán bizony magas megbízatás? — Olyas, olyas. Most még nem nyilatkozhatok. Ügy még nem perfekt. Azt el lehet képzelni, hogy most másként lépegetett fel pán Oktavecz a járásbíróság lépcsőin. Nem nézett már szorongó rettegésben a fát vágó rabokra, sőt atyai részvéttel tekintett rájuk. Neki lehetett, neki tellett miből, hiszen ő volt a szláv nemzeti ügy vértanúja, a jövő embere, a nagy férfi, ő maga, a pán Oktavecz. A járásbíró ajtaján se kopogott, hanem csak úgy könnyedén odakoppintott kampós botjával és máris benyitott. — Maucta — kiáltotta kordiális hangsúllyal Ruzicska járásbíró felé. De csodák csodájára a járásbíró nem állt fel és nem jött tárt karokkal feléje: «Dobre rano pane Oktavecz». Sőt mogorva pillantással reáförmedt. — No, mi az, Oktavecz? — Hogy mi az? — lázadt fel pán Oktavecz e tiszteletlen hangra. — Hiszen kegyed meghívta engemet! A bíró rácsapott az asztalra. — Először is nem kegyed, hanem a cseh-szlovák járásbíróság. Másodszor nem meghívtam, hanem beidéztem. Harmadszor nem mára, hanem holnapra. De ha már itt van, hát elintézhetjük most is.